Őrült egy hét, de az őrületnek abban a jó értelmében, amikor minden sejtem él, és úgy zuhannak ölembe a csodák, mint nyári éjszakán a hullócsillagok. Szeretem a huszonhatodikákat. Huszonhatodikán született a fiam és ezért szeretem. És szeretem azért is, mert az első moksha.hu ékszer, a moksha by panyizsuzsi ma debütált: dédelgetett kis álom, ami valósággá vált, majd a nyilvánosság elé lépett. Így vagyok én a számokkal. A tizenhatodikát is szeretem, mert én akkor születtem és a harminchatot is szeretem, mert néhány napja harminchat éves lettem én. (Meglepetés e költemény.) A születésnapomon nem történt semmi világrengető, csak jó volt sok friss meggyel és anyuféle rántott hússal. (Mindkettővel pillanatok alatt meg lehet engem venni.) Tegnap viszont olyan jó dolog történt, ami még a brill gyűrűnél is jobb. Zsombor csodálatos és tökéletes F betűket mondott. Eddig az f-ek helyett s-et mondott, de vacsora közben azt mondta, hogy eleFánt, majd zsiráF és jött még a Fű, a Fül és a Fűrész. (A beszédhibákkal azt csináltuk, amit a szakemberek javasolnak, megismételtük jól, nem számon kérőn, hanem kedvesen, érdeklődőn, sokszor mondatban.) Teljesen spontán kezdte el pontosan használni és annyira örült annak, hogy én ugrálok és pörgök vele, mert tökéletes F-et mondd, hogy utána mindenféle szóval megörvendeztetett, csak úgy, ahogy eszébe jutott vagy meglátott valamit, én persze mindnek örültem, hiszen ilyen nagy és okos fiam van. Nagy és okos fiam diplomáciai érzékét csiszolni kell még, mert amikor meglátta a nővérét, köszönés helyett közölte: “Képzeld, anya hasában kistesó van!”. Mi várni szerettünk volna a megfelelő pillanatra, de a Fül esélyt sem adott. (Szerintem, büszke volt, azért osztotta meg rögtön a hírt, mert általában olyan híreket szokott megosztani emberekkel, hogy mit épített Legóból vagy éppen milyen remek autót látott és az milyen gyorsan tud menni.) Nagy és okos fiam éppen (megint) beteg. Lázas, köhög – éppen olyan reménytelenül, mint én szoktam – és folyik az orra. A terveim szerint úgy volt, hogy ezen a héten még oviba jár, én pedig roppant hatékony leszek és elintézek rengeteg dolgot, hogy utána a két hónapot együtt tudjuk tölteni és csak kevésszer mondom a fiamnak, hogy „anyu megír egy cikket, addig építs egy autót és megnézem”. Mielőtt az ősanyák felkoncolnának, jelzem, hogy a fiammal tökéletesen működik a dolog, tud egyedül játszani – Lego útmutatóból simán felépíti az autót csak az első elemet kell segíteni kiválasztani, de most már épít házat és valós autókat Legóból (miközben ezt írom, éppen Dodge Vipert, ami hihetetlenül gyors. Amikor kész az autó, idejön hozzám: „Anya, szeretnék mutatni valamit!” És akkor én, akár a mondat közepén is abbahagyom a dolgom és megyek, megnézem, és nem győzök ámuldozni, milyen okos, ügyes és zseniális. (Igen, elfogult anya vagyok, az én fiam a legtökéletesebb.) Szintén nagy haladás Zsombornál, hogy egyre ügyesebben rajzol, egyre többször vannak emberek a rajzain, bátran és ügyesen használja a színeket és színezés során már jól a vonalon belül marad. Elkezdett a maga módján írni is. Érdeklik a betűk és a számok is. Egyiket se akartam neki megtanítani neki a suli előtt, de ha érdeklődik, akkor mindig válaszolok, bár akkor amikor rajzol egy görbe vonalat és megkérdezi, milyen betűt rajzolt oda, akkor zavarban vagyok, mert valószínűleg cirill, hindu vagy héber ábécét (vagy mindhármat egyszerre) nyomja zsigerből. A kisebbikkel szintén a napokban voltam a 20. heti ultrahangon. Először a köldökzsinór takarásában zacsit, majd fütyit villantott, szóval megint buktam a rózsaszín ruhákat. A férjem a hír hallatán azt kérdezte, hogy „Bevállaljuk a harmadik gyereket?”, és én a terhesség elején úgy gondoltam, hogy itt meg kellene állni, most azért már nem vagyok ilyen határozott, mert ha úgy jönne össze, akkor 38 évesen még mindig tudnék szülni… Anikó barátnőm pedig azt mondta, hogy ez remek hír, hiszen a terveimben úgyis két fiú szerepelt és utána egy kislány. (Jó, hogy az embernek ilyen barátai vannak.) Szóval D még vigyázhat a rózsaszín csipkére néhány évig, lehet, hogy bejelentem rá az igényemet, akárcsak a rózsaszín babaruhákra. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy csalódott voltam, mert kukacos a gyerek a hasamban, de akkor is hazudnék, ha nem mesélném el, hogy halálra rémültem, amikor megtudtam, ismét fiam lesz. Úgy képzeltem magamban, hogy van egy fiam, akit végtelenül szeretek és lesz egy lányom, akit szintén végtelenül fogok szeretni, mert kicsit más, mit a fiú, más az anya-gyerek kapcsolat és nem csak babaként, hanem felnőttként is. Amikor lecsapott rám, hogy két fiú anyukája leszek, akkor attól ijedtem meg a legjobban, hogy valamelyik fiamat el fogom árulni. Mi lesz, ha megbukom, ha valamelyiket nem szeretem eléggé, ha elfogult leszek, ha én vagyok a világon a leggyarlóbb, és itt, életem legfontosabb dolgában bukom el… Mert két fiú, az egyforma kapcsolat, ugyanolyanok, de mégis más egyéniség lesznek. A hír óta eltelt néhány nap és leállt a paragép. Megnyugodtam és tudom, hogy jó lesz. Remek fiaim lesznek. Két nagyszerű fiú. Már azt a gondolatot is megfordítottam, amit az orvosnak mondtam, hogy reménytelen hátrányba kerülök a férfiakkal szemben itthon, most azt gondolom, hogy három férfi fog a tenyerén hordozni.
