Anya lettem – A férfi lélek szárnypróbálgatásai

Egészen csodálatos megfigyelni, ahogy a fiaim egyre pasisabbá válnak és egyéniségük, érdeklődésük láthatóvá válik. Olyan remek kölykök!   Zsombi (pár nappal múlt 5 éves) Én: Nekem nagyon tetszett a lakóautó, amit az oviban rajzoltál és kitettek a folyosó falára. Zsombi: Az? Az nem lett jó! De majd rajzolok neked újat és abban úgy fogsz gyönyörködni, mint a napsütésben. Idén hétfőre esett Zsombi 5. születésnapja, azon a héten csütörtökön új oviba írattam, majd következő hétfőn már az új oviba járt. Pénteken – mivel Pestre mentem – a lehető legkorábbi időpontban mentem érte. Minden reggel azt kéri, hogy korán menjek érte, rögtön, hogy meguzsonnáztak, de pénteket teljesen ki volt akadva, hogy túl korán mentem, nem tudott eleget játszani.

Persze, nem ment ennyire simán az újovi ügy, mert egyik nap összeveszett azzal a kisfiúval, aki mellett öltözik és elindult haza. A mindig zárt oviajtó, technikai okokból éppen nyitva volt, a dadus néni futhatott a fiam után. Kicsit ideges lettem, amikor megtudtam, hogy nyitva volt az ovi ajtaja – az úttestre fekvőrendőrt foganatosítottak -, de a fiamat se dicsértem meg, hogy csak úgy nekiindul a világnak, ha valami baj van. Nem futhat el minden probléma elől és az oviból nem jöhet haza egyedül. Az oviban azt mondták, hogy hazahaza akart menni, és amikor megjegyeztem neki, hogy az nagyon messze van, akkor közölte, hogy ő tudja és nem hazahaza akart menni, hanem a nagyiékhoz és ő oda tudja az utat. Mert „itt megyünk a stop tábláig, majd kicsit így és akkor úgy és már ott is vagyunk.” Egyszerű. Küzdünk még a kettős neveléssel és ez nekem teljesen új, mert a férjemmel ilyen nem merült fel. Én azt mondom Zsombornak, hogy „vedd le a cipődet”, mert éppen bejöttünk a sétából és a konyhában teszünk-veszünk, erre anyu megszólal, hogy „itt a konyhában maradhat”. Lehetetlen helyzet, mert a gyerek két ellentétes elvárással találkozik, és ha egyiket végrehajtja, akkor a másikat nem és ezektől a helyzetektől a gyerek megbolondul, egyre nehezebben kezelhető és sok vitát szül a gyerek és a felnőttek között. (A kettős nevelés minden formája, nem jó se szülő-szülő, se szülő-nagyszülő, se szülő-ovi között. Igazságot tenni lehetetlen, mert én azt mondom, hogy a gyerek ne hordja szét a piszkot, anyu pedig azért aggódik, hogy felfázik a gyerek a kövön. Amit tenni lehet, hogyha több felnőtt van, akkor annak az elvárása él, aki először megszólalt, a többiek pedig mélyen hallgatnak, vagy ki lehet egészíteni az elvárást egy másikkal, de úgy, hogy ne legyen ellentétes. Pl. ha már ott vagy, hogy a helyére teszed a cipődet, vedd fel a benti papucsodat.) Szóval Zsomborral több a harcom, nehezebb nevelni – és nevelni nem más, mint elvárásokat támasztani – és én ebben jobban elfáradok. Néha teljesen tehetetlennek érzem magam, de azután este, ha meséltem neki és lekapcsoltam a villanyt, sokat beszélgetünk. Olyan remek érzés – kivirágzik a szívem -, hogy ezeket a beszélgetéseket nem én kezdeményezem, hanem a fiam és mesél az álmairól, a nap eseményeiről és a félelmeiről. (Őrület ez a kölyök, őrület!) A legfelső kép azért készült, mert Neil Gaiman remek és Terry Pratchett-tel közös regénye az Elveszett próféciák különösen jó. Az ördögvilla nem látszik, pedig azt Zsombi rajzolta, én csak a szarvacskákat és az ördögfarkat követtem el. Dani (pár nap múlva 10 hónapos lesz) A tetetet, a tititit és a bababa Dani leggyakrabban használt szavai. Dani ha kedve úgy tartja pogácsát süt (összeüti a két tenyerét) vagy tapsol (összeüti a két tenyerét). Látszólag ez a két mozdulat ugyanolyan, de én látom a különbséget és ez az eseménysort kísérő vigyorban rejlik. Amúgy a kisebbik fiam művészlélek. Az etetőszék fehér lapján üres vászonnak nézi és prüszkölve köpi ki a kaját, amit azután merev mutatóujjával türelmesen szétken. Az apró daraboknak pedig külön örül. Ha le merem törölni a lapot vagy elfogyott a „festék”, akkor újabb adagot prüszköl. Egyébként szépen eszik és amúgy is szeret apró szöszökkel és a befőttes gumikkal is. Finommotorikája döbbenetesen jó. Erős érdeklődést mutat még a pirosra lakozott körmök iránt – és ha lemosom a körömlakkot felháborodottan keresi – és a fekete melltartóim csipkéje iránt. Most abban a boldog férfikorban van, amikor boldogan és mindenféle bíráló tekintetek nélkül vetheti magát a dekoltázsokba. Bár ha kéznél vagyok, akkor ragaszkodik az enyémhez és tudja, hogy a felső ruha alatt ott lesz valami izgalmasabb… Alul kettő, felül kettő foga van kint. 9 hónapos volt, amikor stabilan felállt és most már a kiságy szélébe kapaszkodva totyog, egykezezik és rájött, hogy ő ki tudja dobni a játékokat. Persze, vannak dolgok, amikhez ragaszkodik: a kanál, a csőrös pohár és a zenélő cowboytehén sohasem esik ki a kezéből. A kiskád peremén van egy lyuk. Nem tudom, mi célt szolgál, de ott van. Tulajdonképpen a kád már öt éve megvan, de a lyuk csak most tudatosult bennem. Dani tudatosította. Amióta ül, azóta foglalkoztatja őt az a lyuk. Beledugja a mutatóujját és veszettül vigyorog. Egyik este fordítva tettem le a kiskádat és teljesen kiakadt, hogy eltűnt a lyuk. Kereste, kereste és nem akarta elhinni, hogy nincs meg. Aztán addig kepesztett, amíg megfordult és boldogság, megtalálta a lyukat. Most már ott tart ez a fixáció, hogy minden este ott keresi a lyukat, ahol előző este hagyta, én meg hol így forgatom a kádat, hol úgy, de már van annyi esze, hogyha nem találja ott, ahol hagyta, ellenőrzi a kád másik végét is. (Őrület ez a kölyök, őrület!)