Klasszikus étel és mindig úgy tartottam, a szakácstudomány mérőfoka. Régi adósság beváltása.
Francia háziasszonyok nyomában – sajtfelfújt
A lecsó. Mindig annyira jóízűen eszem, hogy lelki szemeim előtt Latinovits jelenik meg, ahogy a Szindbádban a húslevest kanalazza, majd a velős csontból kihalászott velőt, a pirítóssal szájához emeli. Biztosan nem vagyok ennyire teátrális látvány, de azért nagyon szeretem. Mármint a lecsót. Csak kaliforniai paprikából áll módomban lecsót készíteni – állítólag lehet Párizsban magyar paprikát venni, de én még sehol nem találtam – és jó az, finom is, mégsem olyan mint az otthoni lecsó. Úgy készül mint otthon, de mégsem az. Olyan mintha…* Szóval a lecsó az lecsó, magyar paprikával, a ratatouille pedig ratatui (fonetikusan) a zöldfűszereivel.
A párizsiak azt mondják, azért olyan jó a konyha Párizsban, mert minden hozzávalót meg lehet venni, mindig, minden friss. S mivel a világ minden tájáról özönlenek az éhes emberek, ezért a tibeti jakvajas nemzeti eledeltől a marinált jégcsapretekig – tényleg mindent lehet kapni.
A franciák imádnak enni. Lassan, élvezettel, apróra részletezve nyelvbimbójukon az ízeket, s itt nemhogy nem illik asztalnál beszélni, szinte kötelező.
A tenger gyümölcsei szinte alapélelmiszernek számítanak, a fekete kagylót (Mydia achnista) egyszerű elkészíteni és igazi beszélgetős vacsorára való.
