Meglátni és megszeretni. Újra és újra rá gondolni, nem feledni. Végül pedig megszerezni. Így jártam én a só- és a borsszóróval. Furcsa magyarázkodásnak tűnne, ha ezek után hosszasan írnék arról, hogy nem vagyok tárgyfetisiszta. Tényleg nem, azonban olykor-olykor előfordul, hogy beleszeretek egy-egy tárgyba. Néha még számomra teljesen feleslegesekbe is, néha pedig sűrűbben, mint azt a tíz éves átlag diktálná. Hetekkel ezelőtt a Café Panini – gyerek nélkül a kedvenc törzshelyem – asztalán láttam meg a fehér, porcelán só- és borsszórót. Azonnal beleszerettem. Először csak azt tudakoltam meg, hogy hol lehet beszerezni. Természetesen, a vendéglátósok számára fenntartott titkos bázison, amihez talán még retinaszkenner is tartozik. Hiába telt múlt az idő, én nem tudtam feledni ezeket a fehér porcelán “kavicsokat”. Ahányszor arra jártam kávézni, feltámadt bennem a vágyakozás. Eredménytelenül vetettem be a “te sohasem használsz só vagy bors szórót, sőt, a borsot is frissen őrlöd” józanító monológot. Végül összeszedtem minden bátorságom és egy tejeskávé rendelés mellé bónuszként, elég reménytelenül, elmeséltem vágyaimat. A főnök viszont olyan rendes volt, hogy leboltoltuk a dolgot. (Ti is legyetek rendesek, ne akarjátok felvásárolni az egész kávéházat, mert a só- és a borsszórón kívül jók a lámpák, az asztalok, a csempe, a hangulat… inkább csak kávézzatok egyet.) A két pici, fehér porcelán itthon nem az étkezőasztalra került, hanem az íróasztalomra, hogy megadják ennek az évnek a savát-borsát. Hiszen eredetileg a só-bors szóból alakult ki a sava-borsa kifejezés.
Az élet sava-borsa só- és borsszóró (fotó: Myreille, 2012)
Az élet sava-borsa só- és borsszóró (fotó: Myreille, 2012)
Az élet sava-borsa só- és borsszóró (fotó: Myreille, 2012)
Az élet sava-borsa só- és borsszóró (fotó: Myreille, 2012)
Az élet sava-borsa só- és borsszóró (fotó: Myreille, 2012)
