Találkozás régi önmagammal – Naplók/június 10.

Elővettem a régi naplóimat és megnéztem, mit történt velem ezen a napon. Szívig hatoló utazás, legalábbis nekem.

1992. június 10.

Bementem Fehérvárra anyunak ajándékot venni.

Láttam egy tablót, amelyiken az a fiú volt, aki tetszik nekem.

Mára ennyit.

Végtelen sikítás

2003. június 10.

I.

Hőség van és egyszerűen elpárolgott az agyam. Nem vagyok képes koncentrálni és figyelni. Szánalmas. Csak ülök a könyv fölött és a fekete betűk a fehér lapon nem rendeződnek szavakká. Az értelem elbújt valami hűs, távoli helyen. Ez dühít. A düh leköti megmaradt észbeli képeségeimet és csak bámulok. Bámulok ki a fejemből. Nézem szemben a házat – gyönyörű stukkói vannak -, a felhőket és az ablakkereten lengedező pókhálót. Csak nézek, de igazán nem látok semmit. Amikor arra eszmélek, hogy megint nem a tanulással foglalkozom, akkor még dühösebb leszek és ez tovább rontja hatékonyságomat. A tehetetlenség dühe marcangol és egyre mélyebbre ássa – nem, én ásom – a gödröt alattam, megerősítve a semmi sem vagyok érzésemet.

Tudom, hogy 180 fokos fordulatot kellene vennem és felfele kellene masiroznom, de egy ökör merevségével ülök a könyv fölött és tanulni próbálok.

Tegnap este akkor csaptam be a könyvet, amikor az eredményeim folyamatosan romlottak, pedig némi javulás mindenképpen elvárható lett volna. Elvárnám magamtól.

II.

Méregtelenítés. Vízhajtás. Csalántea, sok-sok folyadék és este elmegyek még futni is, talán. Semmi kaja… Hátha jobb lesz. Én úgy érzem, hogy jobb lesz, de a következő egy hétben ne kérdezd meg, hogy 1. Nincs meleged? 2. Mi van a francia tesztekkel? 3. Mi van a pasikkal? 4. Munkát találtál már?

III.

Nem tudom, hogy egy jobbegyenessel, vagy egy bal horoggal ütötte ki a mai napi tisztítókúrát, azt viszont kristálytisztán láttam, hogy egy gyros volt.

IV.

Mezítláb sétálni a konyhakövön gyerekkoromban mindig rosszaságnak számított, én viszont imádtam a hűs padlón járkálni. Különösen ebéd után, amikor papa rádiózás közben szunyókált, mama pedig a konyhában tett-vett. Olyankor mindendketten – mama és én – nagyon csendesen nyitottuk-csuktuk az ajtókat, óvatosan pakoltunk és csak suttogtunk. Mama néha halkan énekelt. Csendes volt a ház, az udvar, az utca. Szinte mozdulatlan. Jó volt a fülledt déli meleg elől besurrani a házba és ilyenkor kifejezetten édes érzés volt a konyhakövön lépdelni. További élvezetet nyújtott, hogy a kissé már megaszalódott meggyszemekért mentem, ami a világ legfinomabb csemegéje.

Mamám jár az eszemben, ma van a névnapja. Margit. Régi emlékek kúsznak elő: zöldborsóleves, kapros-túrós lepény, hecsedlilekvár, mézes zserbó, énekek*, misék, hatalmas dunnák, virágok, derékig érő haja és egy kép, ami már megsárgult – Én kb. 3 éves vagyok és egy kád vízben üldögélek. Jobb oldalamon a mamám, bal oldalamon anyukám, aki a mamám lánya. – és a hűvös padló a házukban…

Mamával szoktuk csinálni, hogy az elnyílt virágokat levágtuk, de a rövid szárú, még pompázó virágzatot egy-egy kompótos tálba tettük és még néhány napig pompáztak a lakásban. Mamával szoktunk borsót fejteni és meggyet magozni ezekben a déli órákban. Mama tanított nekem dalokat, de már egyre sem emlékszem. Neki meg lassan csak a dalok maradnak meg.

2004. június 10.

Kék. Nem az a mély tengerészkék, hanem a nyári ég színe, vagy a búzavirágkék. Igazuk lehet azoknak, akik azt mondják, hogy félelmek határolnak és definiálnak.

2006. június 10.

I.

A beszélgetés zsivaja és összekoccanó poharak édes csilingelése felett néha megszelídül és lelassul a pillanat. Felemelem tekintetem, ahogyan a tisztesség megkívánja, és egy mosolygós szempárba nézek. Még a ráncok is táncolnak szeme körül. Először nézek a szemébe, mert eddig tudomást se vettem létezéséről. Így egyszerűbb volt. Most viszont úgy kap el és húz magához pillantása, mintha erős férfikezek karolnák át derekam. Kacsint. Üzeni, hogy ő a vadász, én a zsákmány, és nem menekülhetek. Szememben és szívemben egyszerre villan a dac, na nem, nem eszik ilyen forrón azt a kását. Felnevet, elenged, de mindketten magunkkal visszük ezt a pillanatot. Találkozunk mi még…

II.

És a pünkösdirózsa is hullajtja szirmait

“Én mindig mindent késő kapok meg.”

Hetek óta készült az utazásra és elképzelte, ha ott lesz, majd szed egy csokor virágot a lánynak. Néhány szálat a kerítés melletti rózsaszínből és fehérből, de legalább fél tucattal a vörösből. A csokor szélére tesz még néhány méregzöld levelet is, és este a lány szobát átjárja majd a virágillat. Elképzelte, hogyan járja be keze a lány testét, amit ugyanúgy ismert, mint a kert összes apró zugát, felidézte, milyen benne lenni, és érezte a kielégülés utáni frissességet, amikor a lány feje mellén van, ő haját simogatja és a jövőről mesél.

Nehezen szabadult el, mindig volt valami sürgős és halaszthatatlan, csak a csokor, a lány és a közelgő boldogság mentette meg a kétségbeeséstől. Este érkezett, már sötét volt a kert, a hold is fekete felhők mögött rejtőzködött.

Reggel korán kelt. Megborotválkozott, azt az arcvizet kente magára, amit a lány annyira szeretett. Inget vasalt, cipőt fényesített. Rámosolygott tükörképére és arra gondolt, hogy egy régi életben most brillantint kenne hajára. Megfogott egy kést és a virágoskertbe indult. A kutya úgy ugatta, mint az idegeneket. De akkor már nem hallott és érzett semmit sem. Állt a sötétzöld bokrok előtt és földre hullott pünkösdirózsa szirmokat nézte. Még mindegyik őrizte gyönyörű színét, de már az enyészet szeretői voltak és gúnyolódtak vele, akárcsak a száron megmaradt ék alakú csészelevelek. Túl későn érkezett. Legalább háromszázötven napot kell várnia, amíg a kipattanó zöld gömbökből virágcsokrot vihet a lánynak, és akkor, talán, időben érkezik és minden olyan lesz, amilyennek elképzelte. Háromszázötven nap és ugyanennyi éjszaka, végtelenül hosszúnak tűnt. Azt se tudta megmondani, hol lesz holnap, vagy holnapután.

2007. június 10.

Hosszú napok óta hársfavirágillat-buborék veszi körül a házat és a lakás nyitott északi és déli ablakai között, a kereszthuzattal együtt kavarog a virágparfüm. Reggel és este intenzívebb, ám mégse érzem az egész utcában. A kaputól 5 méterre csap meg, pont úgy, mintha egy erősen beparfümözött nő közelébe érnék, majd bűvkörébe ragadnék. Lassan a régi fotel is átveszi a hársfavirágillatot. Hosszú napok óta észre se veszem, hogy a város közepén és kicsit a tetején élek, meg se lepődnék, ha kilépve az ajtón, egy füves udvarban állnék. (A virágoskertben a pünkösdirózsák lehullott szirmai között lila, fehér és rózsaszín szarkalábak meg margaréták nyílnának.) A valóság közben annyi, ha kilépek az ajtón, hogy ott a keskeny gang meg a rozsdás korlát, tőlem pedig hat karnyújtásnyira, tehát elérhetetlenül, ott a cseresznyefa teteje és incselkednek velem a ropogós, piros cseresznyék, és sárga meg rózsaszín petúniák vetik bele magukat a mélységbe.

Jó helyen vannak a hangsúlyok, csupa lényeges apróságon. Mert nem sok fontosabb dolog van, mint amikor egy kétéves arra kér, hogy rajzoljak neki nagy sárga-kék vonatot, vagy segédkezem, amikor óriásgyöngyből nyakláncot fűz. Szerintem, elképesztően ügyesen csinálja, de amikor elsőre nem sikerül a madzagot a lyukba tuszakolni, megszólal: kicsit bénázok. Hallottam még egy gyerekszájat. A kiskölyök kinézi a hintaágyat, amiben éppen egy felnőtt fetreng és édes, csilingelő hangon megkéri: légy szíves, takarodj innen.

Elmondani nem tudom, hogy mennyire vágyom már, hogy a kiskrampusz elérhető, szerethető közelségbe kerüljön. Tudom, hogy nem a vicces beszólásaival kezdődik majd a dolog, hanem átmegyek etető és pelenkázó rabszolgává és az átaludt éjszakákat is elfelejthetem jó időre, de én mindezekkel együtt szeretném. Roppant mókás volt, hogy a fertility friend szépen kirajzolta, az elmúlt ciklusban a mézesnapok alatt voltam termékeny, sőt egy tesztelést is javasolt a születésnapomon. És ugye miért a hőmérsékleti görbém lenne normális? A hőmérsékletem marad magasan, de iszonyatos görcsök között nyilvánvalóvá válik, hogy nem kell tesztet vennem. Anya azt mondja, hogy ettől még akármi lehet, de én tudom, hogy nem. Azóta hőmérőzni sincs kedvem. Nem akarok semmilyen reménykedést, nem akarom még a reménykedés lehetőségét sem. Azért kezdtem el hőmérőzni, hogy tudjam, akármilyen leleteim is voltak az év elején, van peteérésem és rendben vannak a dolgok, csak ki kell várnom, hogy az Univerzum úgy rendezze és gyerekünk fogadjon. Hőmérsékleti görbéből csak utólag látszik a peteérés és nem is akartam én olyannal foglalkozni, hogy akkor szeretkezzünk, amikor termékeny napjaim vannak. Most sem akarok. Dupla hatost akarok dobni, véletlenül. Még akkor is, ha úgy tűnik, nem állok jól szerencsével. Közben pedig a szerencse és az Univerzum az, amire a legkevésbé van okom panaszkodni. A pasim fodrásznál volt, most jó rövid a haja, én meg egyre szerelmesebb vagyok. Volt egy döcögősen induló, majd frenetikus péntekem, csupa egetrengető aprósággal. Leküzdöttem a magyar bürokráciát – levágtam mind a hét fejét – és elintéztem az elintézhetetlent. Sőt azt is tudom, hogy az Univerzum megkapta a csónakom és már el is kezdte teljesíteni a kívánságaimat.

2008. június 10.

I.  Szarkamama a fészekben ül, ki nem mozdulna, szarkapapa a szomszéd ház ereszén egyensúlyoz. Nagy a szarkacsattogás. Én éppen hajnalok hajnalán a teavizet teszem fel és leskelődöm a szarkacsalád után. – Mit hozzak reggelire? – kérdezheti a szarkapapa. – Legalább egy tucat bogarat meg tudnék enni – felelheti a szarkamama. Szarkapapa elrugaszkodik, kitárja gyönyörű szárnyait, elrepül az ablak előtt, át a tető felett. Teszi a dolgát, hozza a kaját fészekben üldögélő párjának.

Elkészült a tea, most a kávé jön a pasimnak. Mocorog az ágyban, odabújok mellé, megkérdezem, hogy mit reggelizne. Kávét kuglóffal, válaszolja. Amíg a kávé ázik, leszaladok a boltba kuglófért, közben eszembe jut, hogy éppen itt lenne már az ideje venni egy formát, mert akkor akár süthetném is.

II.

Egyre inkább úgy vagyok Budapesttel, mint egy régi szeretővel. Olykor halálosan idegesít, máskor viszont örömmel szemlélem ismerős mozdulatait és szeretni tudom tökéletlenségeit. Néha eszembe jut, az első találkozás, amikor nem valahonnan valahova tartotta a legbiztonságosabb úton, hanem észrevettem a várost. Amikor először voltam turista Budapesten. (Tulajdonképpen hiába élek itt már évek óta, hiába történnek itt életem meghatározó eseményei, mégis turista vagyok.) Az adventi fényekbe öltözött körút csábított el először és ha becsukom a szemem, még magam előtt látom a kopasz fákon végigfutó füzéreket és a Madách színház kivilágított homlokzatát.

Egyik este a 76-os trolit vártam az Andrássynál. A lámpánál vagánycsávó állt vagánycsávó autóval. Dübörgött a zene. Tuc-Tuc-Tuc. Az autó előtt egy bácsi ment át a zebrán, fém, soklábú botja ütemesen csengett. Csik-Csik-Csik. Az eredmény Tuc-Tuc-Csik-Tuc-Tuc-Csik lett. Eszembe is jutott, ha egyszer írok egy forgatókönyvet, akkor beleteszem. Olyan lesz, majd mint a Három színben a néni az üvegekkel.

2009. június 10.

D: nem zaklatnak rajongók amiatt, hogy a myreille ritkábban frissül? Myreille: nem D: gonosz rajongók Myreille: 😀 Myreille: ezt kitehetem a blogba? D: a gonosz rajongókat? felőlem 😀 D: de meg fognak sértődni 😉 Myreille: nem, érteni fogják, hogy ha nem mutatják, hogy hiányzom, akkor nem tudom, hogy hiányzom Myreille: illetve majd megírják, hogy a moksha.hu-t olvassák D: te rajongóid, te ismered őket 😀 Myreille: na, akkor majd mindjárt kiderül.

Ma

2022. június 10.

I.

*Akkor kimaradt, de az ecetes szilva és a meggyes pite, pedig illik a sorba. Meg a hatalmas meggyfa a kukorica közepén. Az uborkák, főleg most, hogy nálunk is futnak felfelé, a sóska, a spenót, a paradicsomok és a paprikák. A naspolyafa, ami a ház előtt állt. A ‘Besztercei’ szilva, amit mama miatt ültettünk 2016-ban.

II.

A kertemben 8 hatalmas pünkösdirózsa (peony) bokor van. Mindet anyutól kaptam, az ő kertje is tele van. Van egy fehér, egy piros, a többirózsaszín. Idén már elvirágoztak. Csupa színes szirom a bokrok alja.

Viszont megkezdte virágzását a Wim’s Red bugás horteniza is. Tényleg korai. Idén tavasszal érkezett a kertbe.

A mamám miatt rengeteg margaréta van a kertünkben.

Anyunak holnap van a szülinapja. Tavasszal vettem neki egy Annabella hortenziát. És egyet magamnak is.

III.

Utolsó péntek az iskolában. A fiúk hazajöttek és eltűntek a szobájukban. Játszanak. A nagyobbik 13, a kisebbik 9 éves. Néha fárasztó, de semmi sem fotnosabb annál, hogy figyeljek rájuk, ha mesélnek.

Holnapra hortobágyi palacsintát rendeltek és édes túrót.

A váci piacon vettem igazi házi túrót.

Dani citromot is rendelt. Mert limonádét akar készíteni, keresett hozzá receptet.

IV.

Myreille: amúgy te használod az “adom”-ot? mármint azt, hogy én nagyon adom Myreille: tehát tetszik D: Soha! D: Ismerem, tudom mi az, de eszembe nem jutna hasznalni D: Emlekszem, h en eloszor a kimaxolnit se ertettem 🙂 Myreille: detto Myreille: na, ebből látszik, hogy már kevésbé vagyunk fiatalok, nekik teljesen normális fordulat