Anya lettem: Zsombor négy és fél éves

 Zsombor mindig és újra elkápráztat. Megint egyik pillanatról a másikra változott, újabb köteleket vágott el, de még mindig én vagyok a szerelme. Zsombor egyik legnagyszerűbb – és valószínűleg a csajok számára majd az egyik legérthetetlenebb – tulajdonsága az átkapcsolás lesz. Már kicsiként is így viselkedett. Sokáig nem beszélt, amióta megszólalt, be se áll a szája. Nem kapkodta el a járást sem, de amióta elindult, meg se áll. És a pelenkát is úgy hagyta el, hogy én már izgultam, hogyan lesz ebből ovi, csak pár hónap volt hátra, de egyszer levettük a pelenkát és soha többet nem kellett visszaadni. Éjszakára sem. 4,5 évesen pedig az egyedül öltözés akadályát ugrotta meg. (Tulajdonképpen egyedül fürdik és mos fogat is, hosszan rajzol és játszik egyedül és kis- és nagydolgát is egyedül végzi…) Ha nagyon akart, akkor eddig is tudott egyedül öltözni, de nem akart és inkább nyüszögött, én meg reggel, amikor kapkodni kellett, inkább felöltöztettem, mint kivárjam. (Tudom, rossz anya.) Noszogatták az öltözésre az oviban is, de ellenállt, még az úszásnapokon is. Nem hozta lázba, hogy megmutassa, milyen okos, ügyes nagyfiú, aki egyedül öltözik, kivárta, amíg valaki felöltözteti. Pár napja reggel még félkómás voltam a hajnali (Dani) etetés után, amikor megjelent vidáman, hogy “Jó reggelt! Süt a nap!”, amire én valami olyat motyogtam, hogy “bújj ide mellém, kicsit lustálkodjunk még”. 2 másodpercig ment is a lustálkodás, csak egyszer rúgott hasba és egy levegővételnyi ideig csendbe is maradt, amikor bejelentette, hogy megy legozni. Félálomban annyit szóltam utána, hogy rendben, de öltözz fel. Pár percre álomba zuhantam és amikor felijedtem – Hol van Zsombor? -, a szobájában játszott, felöltözve. Elmondtam neki, hogy mennyire büszke vagyok rá, hogy egyedül felöltözött, agyonpuszilgattam – mégse tűnt el – és azóta Zsombort nem lehet öltöztetni. Ő vetkőzik és ő öltözik. – Két hete még nem gondoltam, hogy lesz olyan idő, amikor nem kell öltöztetni a gyereket. Illetve tudtam, hogy lesz, de arra a pillanatra úgy gondoltam, hogy egyszer majd valamikor… – Tegnap reggel, amikor a komódjából vette elő a ruhákat, kétségbeesetten kiabálta, hogy “csak a bulizós nadrág van ott”, így a szárítóról én adtam neki nadrágot, ma reggel pedig azért volt elkeseredve, hogy nem tud felöltözni, mert nincs alsógatyija (nem tudom miért így hívja, én alsógatyának hívom). Érdeklődtem, honnan gondolja, hogy nincs alsógatyája. “Mert tegnap kivettem az utolsót!” felelte. Erre az apja annyit szúrt közbe, hogy “Lesz a szekrényedben, nekem is lettek!”. És ment és felöltözött, nem az apja, hanem a gyerek, én pedig csukott szemmel azon gondolkodtam, hogy dolgoznom kell még a “fiúk a tenyerükön hordanak” projekten. Anya, szerelmes vagyok beléd, de ne mondd el apának!

– Ana, tudod miből van a farkaspulcsim? – Műanyag flakonból! Végül nem most, hanem már egy hete elkezdődött a fél éves ovi szünet – először Zsombi volt lázas beteg, majd az apjával együtt mi is megnyertük a betegséget – és a betegséges részt leszámítva sokkal jobban élvezem, mint hittem, és sokkal jobban is mennek a dolgaink. (Felújítják és kibővítik az ovit és az ideiglenes helyen nem férnek el a gyerekek, így megkérték azokat az anyukákat, akik kisebb gyerekkel itthon vannak, hogy a nagyobbat is tartsák otthon.) Zsombor őrült nagy segítség. Remek tésztát gyúr és simán elbánik olyan kihívásokkal, mint a zoknipárosítás. Mivel egyre többet süt a nap, így a séták is hosszabbak, kalandosak: a kertek alatt tolom a babakocsit, miközben Zsombi kincseket gyűjt és pakol a babakocsi tálcájára. Anyu szokta mesélni, hogy egyszer mentek a papával az utcán, a papa meg a három gyerek, és akkor azt mondta a papa, hogy “Milyen büszke lenne rám az apám, ha most látna!” és egyik nap, amikor a kertek alatt toltam a babakocsit, körülöttem ugrált Zsombor, éreztem azt a feszítő boldogságot, amit a papa is érezhetett. Buldózer, gyere haza! Buldózer, gyere haza! – énekli színezés közben Zsombor. A dallam pedig a Boldogság, gyere haza! című dallal megegyező. A pöttyös labdánk a télen teljesen leeresztett, ezért az apjával megbeszéltük, labdát kell venni, mert a gyerekből előtört a focista. A nyomorult lapos labdát rugdalta az udvaron. Tegnap kapott egy rendes labdát és azóta alig lehet becsalogatni, de amíg az ebédre várt, lerajzolta a délelőttjét. A rajzot azonnal elkértem és egyértelmű, hogy bekeretezem. (Egészen jó kis gyűjteményem van már a rajzaiból, a flottányi autó mellett a királylány és a szerelemvirág volt eddig a kedvencem.) A képhez magyarázat is tartozik, mert az ott nem egy nemzeti színű húsvéti tojás, hanem az új labda. Az Új Labda öt- és hatszögekből áll és néhány hatszög piros-fehér-zöld csíkos – ezért lett ilyen a tojás formájú labda -, és amikor Zsombor kint játszott az udvaron, akkor előkerült egy Új Macska is. Nem teljesen új, de ezt a szürkét eddig még nem láttuk, és teljesen rákattant a labdára. Üldözi. Ez látható a képen. A macska rózsaszín pöttyeiről halvány lila gőzöm sincs, de gondolom a fiam ezzel akar ösztönözi arra, hogy a rajzaihoz írjak mesét. Ezt ugyanis megígértem magamnak. – Anya, ez a flakon újrahasznosítható? – Szerintem igen. – De nincs rajta a jel! – Milyen jel? – Az a két nyíl a körben. – Igen, tényleg. – Akkor ezt rendes kukába kell dobni. – Ügyes vagy. És ezt honnan tudod? Az oviban tanultátok? – A Nem boszorkányságban volt. Vacsorázunk. Zsombor: Ma a halacskával aludtam. Én: Minden nap másik alvókát választasz? – kérdezem, mert tegnap arról beszélt, hogy a macival aludt. Zsombor: Neeem! Apa: És a halacskával is ugyanúgy szopizod az ujjadat? Zsombor: A halacskának nincs füle. Vagy láttál olyan halacskát, aminek füle van? Apa: Nem, nem. Nincs olyan. Akkor csak a Bijabóval szopod az ujjad? Zsombor: Hát persze! Felálltam, hogy leírjam, mi történt. Apa: Úgy látom, anya ezt le is írja. Zsombor: Ne! Ne! Legyünk barátok! Én: Barátok vagyunk! Zsombor: De a barátok titkolóznak! Zsombor: Ehetek csokit ebéd előtt? – hiába tudja a választ, azért bepróbálkozik. Én: Nem!!! Zsombor: A csudába! Legújabb szokása, hogy anyubanyunak hív. Este, miközben raktuk el a LEGO-t, mutatta, hogy kirakott egy betűt. Egy E betűt. Kérdeztem, hol látta. Erre előveszi az egyik LEGO útmutatót, aminek a  jobb sarkában LEGO-ból rakták ki a LEGO betűit és a kép alapján megépítette. Ki tud ellenállni egy ilyen csibésznek. Vacsoránál ő volt a Nap egy zseblámpával, az apja pedig keringett körülötte egy földgömbbel. Szemléltettük, hogy a Föld kering a Nap körül és forog a tengelye körül is. Utóbbi miatt van nappal és éjszaka és az csak illúzió, hogy a nap kel fel és nyugszik le, tulajdonképpen a nap nem mozog. Egész nap egy vers jár a fejemben: Siv Widerberger: Szerelem Sten-Malténak nagy, vörös és elálló füle van. Nekem tetszik a nagy, vörös és elálló fül. Zsombor fülét ma reggelre megcsípte valami. Két csípésnyom látszik a cimpáján és a füle kétszeresére dagadt és vörös. A helyzetre teljesen igaz, a nagy, vörös, elálló fül leírás. Azt mondja nem fáj, de olyan gumicukros a füle, ahogy ugrál. Megkérdezte Zsombi: Ugye, nem halunk meg? Mondtam neki, hogy ő sokkal fiatalabb, mint én, úgyhogy én fogok hamarabb meghalni, de még az is sokára lesz. Kicsit gondolkodott, majd azt mondta: kezem meg a lábam ujjainál is több. Szerinte ez a lehető legtöbb. Majd a könnyem csordult, amikor mondtam neki, hogy még annál is több. Elmeséltem neki, hogy ez az élet rendje, de ne aggódjon, csak arra figyeljen, hogy jó dolgokat csináljon és boldog legyen. Ui: Hónapok óta nem kell ébresztőt beállítanom, mégis minden hajnalban 4 és 4:30 között felébredek, Dani jelzi, hogy éhes, ilyen a bioritmusa, majd 6:30 és 7:00 között szintén kelek, mert Zsombornak ilyen a bioritmusa.