Zsombor szókincse és az én rajzaim egyre javulnak. A busz mellé újabb szerelem jött, a metró, én pedig hazudtam a fiamnak. Gyerek mellett egy nyűgös férj, nem kell hozzá napkeleti bölcs, hogy megmondja, kedvezőtlen együttállás. A gyerek hős, de az apja is. Rólam nem is beszélve… A gyerek most éppen azért hős, mert amíg arra vártunk, hogy az apja Achillesében fellépő folytonossági hiányt megszűntessék – minden tervezésem ellenére másfél órát kellett várnunk a folyosón – levette a lábáról a nővéreket és a járókerettel sétáló néniket, nagyjából csendben volt, és amikor már nagyon unatkozott, nem szedte szét a székeket, hanem jól nevelt utcagyerekhez méltóan végigheveredett a műanyag székeken. Amúgy a kórházi nagykaland Zsombor szárára egyáltalán nem volt kellemetlen. Imádta, hogy először trolizunk, majd metrózunk, utána pedig még buszozunk is, hazafelé mindezt megismételjük, csak a busszal kezdünk. Az apja ágya mellett ráadásul mindig jókat evett. Közben megeredt a nyelve is, a boltban a pénztárossal közölte a tényállást: Banán. Apa. Lába. Bibi. Isten humora most is egyértelmű számomra. Hetek óta terveztem, hogy még élménydúsabbá teszem a gyerek életét – örök lelkiismeret furdalás vagyok, hogy keveset mutatok meg a világból a fiamnak -, de bevallom, én kirándulásra és bábszínházra gondoltam, nem pedig BKV járművek töménytelen használatára. A tömegközlekedés hatására a gyerek szókincse is alakult. A már jól bejáratott bu (busz) mellé szépen felfejlődött a rolli (troli), az ajtó (metró) és a villl (villamos). – Amúgy beszédfejlődésben most érte el azt az állapotot, amikor a papír pipa és a csoki kocsi. – Amikor intézünk kell valamit, megbeszéljük, mivel menjünk. A fiam válasza általában ajtó, azaz metró, de olykor engedékeny és nem kell kerülnünk csak azért, hogy metróra is szálljunk.
Zsombor figyel
Kínos helyzetek azonban így is akadnak. Névnapi buliból tartottunk haza – stílszerűen ő egy lila buszt rajzolt ajándékba -, és úgy öltöztettem fel a gyereket, hogy beígértem neki a metrózást. A Kálvinon viszont eszembe jutott, hogy mehetünk busszal is. Tehát Ikrek szeleburdisággal feltettem a kérdést a Szűz fiamnak, hogy metróval vagy busszal menjünk. Én buszt értettem, de fél órával később kiderült, hogy rosszul. Jött a busz, felszálltunk és utaztunk, majd sétáltunk, és amikor Zsombor felismerte hol vagyunk, végtelen csalódottságának üvöltve adott hangot. Ez nem hiszti volt, hanem a becsapottság és az elárultság keserve. Átkoztam magam és utáltam, hogy elvesztettem a szavahihetőségemet a fiam előtt, de fél kilenckor nem volt erőm egy újabb vargabetűhöz. A helyzetet a gyerek apja tette elviselhetővé, akinek eszébe jutott, hogy jót tesz a gyerek lelkének a füllentés, mert az nem sokat segített, hogy megígértem, reggeli után megyünk metrózni. A füllentés annyiból állt, hogy metróval azért nem tudtunk jönni, mert elromlott és buszra kellett szállni. Füli belenyugodott, de vasárnap reggel azzal ébresztett, hogy „Anya! Ajtó!”. Így esett, hogy vasárnap reggel, amikor minden jóérzésű gyerek hagyja aludni a szüleit, mi a fiammal először trolira, majd metróra, majd villamosra szálltunk. A gyerek részéről volt nagy boldogság. Magam részéről arra számítottam, hogy utálni fogom az egészet, mégis jól éreztem magam. Egyszerűen nem volt semmi fontosabb dolog, mint az ő öröme. (Pedig én ennél sokkal önzőbbnek tartom magamat.) Miután szakavatott utazókká váltunk, a fiam az utasokkal is elkezdett beszélgetni. Ha buszra várunk, elmeséli mindenkinek, hogy „kék a bu” (Kék a busz!), a metrón pedig azt szereti a legjobban, ha „az ajtók záródnak”, de erről nem beszél, hanem megmutatja a kezével. Ja, és trolit is tökéletesen rajzol. Hírek rólunk: 2011. március 15-én Talpra mama! Hív a baba! címmel beszélgetést kezdeményezett az ICA. Zsombor nem lesz ott, csak én. Akinek van kedve, aki bírja, jöjjön!
