Anya lettem – Végre megint suli!

Semmit sem olyan szórakoztató és semmi se készít ki annyira, mint két hét szünet a gyerekekkel. Megint egy “végre suli” kirohanás vagy valami egészen más.

Kevés dologra vágyom jobban, mint egy hét (azaz hét napon át tartó) vasárnapra. Az év vége elhozta ezt és (a hajnali Dani-ébresztőkön kívül) minden pillanatát élveztem. (Bezzeg ma, amikor megint  korán kellett kelni, Dani még tudott volna aludni és sérelmezte az ébresztőt. Kölcsönkenyér.) Az egész “téli szünet”-móka az iskolai karácsonyi ünnepséggel kezdődött, amiben Zsombi volt a hóember (fehér-kék csíkos zokniban), Dani pedig (betegség ürügyén) ellógta az utolsó napokat. Mi (cselszövő szülők) még az utolsó pillanatban orvosoltuk a postán ragadt ajándékokat (amik persze karácsony után az első munkanapon megérkeztek), de a fene se bánta a dupla ajándékozást, mert igazán szédítő volt, amikor a fiaim teljesen transzba estek a jófej Jézuskától, aki csuda dolgokat varázsolt a karácsonyfa alá, majd az új postástól, aki a várva várt Transformerseket is kiszállította. A legnagyobb fejtörést a karácsonyi menü összeállítása jelentette. Dani képes minden reggel úgy elköszönni tőlem (ma is ezt mondta), hogy rizst hússal főzzek meg szafttal, hogy komolyan elgondolkoztam a karácsonyi pörkölt ötletén. A séf becsületét a férjem mentette meg, aki magára vállalta a paella készítését (az ő specialitása, véletlenül se kontárkodnék bele, bár mindenbe belekotyogó feleségként sikerült azt javasolnom, hogy dupla annyi tengeri herkentyűt és rákot tegyen a kajába, mert akkor talán nekünk is jut néhány falat). Végül mindenki nagyon boldog volt: Dani kapott rizst hússal, Zsombi rengeteg rákot és polipot ehetett és nekünk is jutott mindenből, a nagy karácsonyi főzést pedig egyetlen serpenyőben letudtuk. A főzés – a szünetekben -, mindig nagy fejtörés, de most egészen jól átvészeltem és egyetlen egyszer sem volt tejbedara, viszont még palacsintát is sütöttem. Nagy sláger volt a lencsegulyás és a sárgarépakrémleves. A minimalizált konyhai tevékenységgel nyert időt játékra, lego válogatásra, színezésre, olvasásra, tanulásra fordítottuk. Az év utolsó napján leválogattam a fényképeket és albumba rendeztem. Addig nem töprengtem azon, hogy milyen is volt 2016, de ahogy a képeket nézegettem és a emlékek között turkáltam könyékig, csak azt éreztem, hogy ez egy jó év volt. Év közben annyi minden foglalkoztatott, elkeserített, dühített, de év végén csak a gyerekekkel töltött pillanatok maradtak fontosak.   Zsombi már olyan nagy, hogy 144 centi magas (alig hiszem el), éppen az Egy ropi naplóját olvassa (még nem önként, hanem szülői ráhatással, ám ettől függetlenül nagyokat kacag rajta), szereti a Halott pénzt és tegnap belefogott az első dalszövegének megírásába és szerdára egy koncert megszervezését tűzte ki célul. Természetesen Dani is részt szeretne venni a koncerten, de még nem eldöntött, hogy dobos vagy szuperhős lesz. Természetesen tegnap esete derült ki, hogy az 5-ös szorzókorong eltűnt a lakás valamelyik titkos fekete lyukában, pedig a szünet elején még láttam a tolltartóban. Este kilenckor gyorsan gyártottam egyet, ami nem olyan szép, mint az iskolai, de hirtelen felindulásból a hátuljára ráírtam, hogy “Szeretlek Zsombi! Anya”. Csak később gondolkoztam azon, hogy vajon a fiam már elérte-e azt a kort, ahol egy szeretettől kicsorduló anya cikinek számít-e, de végül nem csinált újabbat és Zsombi se hagyta “véletlenül” itthon. Dani: Anya, ugye, ez egy pókemberes kesztyű! Én: Nem, az egy csuklópánt. Dani: Aha. Mert van itt és itt is lyuk, és ha felhúzom, csuklani kezdek… Szóval itt volt ez a rengeteg vasárnap és ma reggel, amikor elindultak a gyerekeim iskolába, oviba, úgy éreztem magam, mint aki kifacsartak, szétszedtek és elfelejtettek összerakni, de gondolkodás nélkül bármikor újracsinálnám ezt a téli szünetet és ugyanígy. (Persze, ez a kicsit ténfergős hétfőnek tűnő keddi, a munkával, a gondolatokkal és a csenddel igen balzsamos.)