Anya lettem – Végre igent mondott a fiam!

A beszédfejlődés igen sok örömmel és igen sok mulatságos gyerekszájjal jár. Örülök, hogy a közepébe csöppentünk. Már az igennél tartunk!   Jeles nap ez a mai, be is írtam a naptárba szép, piros betűkkel, mert a fiam olyat mondott, amit még soha. Szépen, artikuláltan kiejtette, hogy igen, majd többször meg is ismételte, mi meg ültünk az ágy szélén az apjával és nem hittünk a fülüknek. Könnyeinket csak azért nem morzsolgattuk, mert kísérleteztünk, mi mindenre mond igent a gyerekünk, persze, a józan ész határain belül. Azt például nem engedi, hogy a Bijaboból (a kedvenc nyulából – a szerk.) pörköltöt főzzünk. Elégedett vagyok a Jóistennel, mert valahogy úgy találta ki a gyereket meg a szülő-gyerek kapcsolatot, hogy amikor összegzésről van szó, mindig csak a szépre emlékezzünk.  A soha véget nem érő dackorszak kísérőjelensége nálunk a beszéd lett. Zsombor nem kapkodta el a beszédet, tökéletesen kommunikált beszéd és pár hang segítségével is. És a dackorszak is ment neki ezekkel a kommunikációs módszerekkel. Eddig, ha a gyereket megkértük, felszólítottuk vagy az elmebaj határán utasítottuk valamire – miért kell mindent ezerszer elmondani? -, amihez ő uraságának nem volt kedve, akkor egyszerű, ám nagyon nyomatékos „nem, nem!” volt a válasz. Sajnos, esélyünk se volt, hogy dupla tagadásként igennek értelmezzük, ugyanis az igen helyett határozottan a „ja”-t használta. Ráadásul makacs, mint az anyja…

Amióta hazajött a nyaralásból, egyre nagyobb kedvvel beszél. (Persze, az is lehet, hogy két hét a fiam nélkül éppen annyira eltompított, hogy minden fejlődés látványos és zseniális. ) Kommentálja a világot és egyre bonyolultabb összefüggéseket magyaráz el. Én meg roppantul élvezem, hogy megmutatja, mit is forgat a fejében. Reggel, kakasszó után egy picivel, simán kiesik a gyerek száján olyan, hogy „Zsolti – ekkor szólította először keresztnevén az apját -, kejjé, tíóra, dógozz!” Okkult családelemzések elkerülése végett a sztorihoz tartozik, hogy még csak háromnegyed hét volt, és bár ebben az életben mindegyik szó elhangzott a számból, ez így soha. A gyerekem nem papagáj – csak éppen akkor, amikor egy káromkodás szalad ki a számon -, hanem önállóan gondolkodó lény, saját világképpel és gondolatokkal. Kirakót kerestünk neki és úgy is mentünk be játékboltba, hogy Verdás kirakót veszünk. Azonban a játékboltban túl sok volt a csábítás. Sárga iskolabusz, helikopter, traktor tucatnyi. Szigorú és következetes szülőként, nagyjából üres pénztárcával, közöltem a fiammal, hogy csak kirakót veszünk, semmi mást. Ha nincs kirakó, akkor semmit se veszünk. Zsombor ezt tudomásul vettem, majd közölte: Gondol! Gondol! (azaz gondolkodik egy kicsit). A látványos gondolkodás nagyon meggyőzően tudja előadni: bal mutatóujját a szájához teszi és erősen ráncolja a homlokát. 3 mp gondolkodás után, mint aki rájött a világegyetem titkára,  felkiáltott, hogy Busz! Az üzenet egyértelmű volt, de ellenálltam. Titkolni azonban nem tudom – előtte sem -, mennyire imádom, hogy ilyen fineszes. Piszok jó a logikája is. Lego katalógust és azon belül is versenyautókat nézegettünk – mi mást? -, amikor meglepett a fiam. Myreille: Racers! Zsombor: Nem! Autó! Myreille: De ide az van írva, hogy racers. Ez angol. Zsombor pillanatnyi gondolkodás után közölte: Car!

Én közel se vagyok annyira beszédes, mint a fiam. Végül nem jutottam le a Balatonra, és az üresen rám szakadt két napban nagyon hiányzott a fiam. Azóta pedig jó, hogy itt van a közelemben. A gyerekmentes időben összekaptam magam, feltöltöttem a lelkem és most bírok mindent. Néha teljesen elolvadok tőle. Viszont, hogy ne legyen olyan egyszerű az életünk, a fiamat nem vették fel oviba, csak várólistára tették, tehát lesz még mit intéznem a nyáron.

Nem csak önös érdekek miatt szeretném, ha Zsombor óvodás lenne, hanem egyszerűen megérett az ovira. Imád gyerekek között lenni és bárhol, ahol gyereket lát, azonnal megy bandázni. Nagyobb gyerekekkel visszafogottabb, tisztes távolságból mutatkozik be – amúgy telefonálni is udvariasan tud, azzal kezdi, hogy bemutatkozik -, kisebbekkel viszont szertelen, minden szeretetét azonnal kimutatja és ölelgeti a kisebb gyerekeket, amitől viszont a kisebbek néha megijednek. Ilyenkor nagyon finoman terelgetem, hogy maradjon csupa szív pasi és bátran mutassa ki az érzéseit.

Az is megesett már, hogy kézen fogott egy kislányt és hozta volna haza. A kislány pedig jött vele. Még szerencse, hogy van külön szobája…