Anya lettem – Varázslat a lámpa és az életem körül

 

  Egyre gyakrabban írom úgy alá a leveleket, hogy Miri és a fiúk. Dani éppen ma 3 hónapos, Zsombor pedig pár nap múlva lesz 4,5 éves. Kezdem a rosszal: Dani szívén még mindig ott a lyuk. De már nem bőgöm el magam, ha az orvos kimondja, szívműtét. Megbarátkoztam a gondolattal, tudom, miért fontos és miért vagyunk szerencsések a szerencsétlenségben, de azt senki ne várja tőlem, hogy ezt a gondolatot olyan könnyen viseljem, mint a tavaszi szellőt, ami a hajamba kap. Dani éppen ma 3 hónapos és gyönyörű, mosolygós baba. Egyre nagyobbakat alszik éjszaka, így már csak én ébredek hajnalban rutinból és járom végig a gyerekeket. Hallgatom a szuszogásuk és nyakukig húzom a takarót, nehogy megfázzanak. Visszabújok, majd másfél óra múlva félkómásan vakarom ki magam az ágyból. Mindig az édes álomba reménykedem. Néha úgy érzem, hogy 5 éve nem aludtam igazán jót, mélyet, gondtalant. Szóval Dani 3 hónapos. 62,5 centi és 6200 g. Imádja a lámpát. Akkor is, ha nem világít. Végtelen kitartással és csodálattal bámulja. – Szerintem manók laknak a lámpán és ők azok a manók, akik eltűntetik a félpár zoknikat is. Életmódjukat már figyelem egy ideje, de a feladatot megnehezíti, hogy felnőtt szemnek láthatatlanok. – Dani imádja a zsiráfot. Jobb kezével tudatosan kalimpál fel-le, mert szereti, ha a zsiráf lábai mozognak. Sőt, az utóbbi hetekben már megfogni is megtanulta a zsiráf lábát, most az elengedés a következő feladat. Volt idő, amikor Dani imádott rajtam aludni. Teleszuszogta a nyakam és nagyokat aludtunk a fotelben, ő és én, miközben serény kispárna voltam. – Az ébrenlétből olyan észrevétlenül estem át a felszínes alvásba, hogy csak arra szoktam eszmélni, hogy elaludtam.  – A férjem nem értette, mit nem értek azon, hogy a fiam szeret rajtam aludni, mert megnézte (ujjaival megbökdösött) rajtam sokkal jobb aludni, mint a kókuszmatracon. 8 éve egymás mellett a kispárnánk és végre megkaptam a bókot: jobb a testem, mint egy kókuszmatrac. Nem akarok telhetetlen lenni, de én a két császármetszés után inkább egy Heidi Klum testet szerettem volna. Természetesen nem terhes Heidi Klum testet, hanem olyat, amitől minden nőt megesz a sárga irigység. (Mellékzönge, de nekem fontos, hogy a testalakulás is sokkal sikeresebb, mint Zsombornál volt. És tudom, Dani még csak 3 hónapos és szoptatok, de én a ruhásszekrény előtt inkább az Úristen, már 3 hónapos Dani és még mindig nem jön rám ez a „vízválasztó” farmer.)

Pár hete Dani már nem alszik rajtam. Ez egyrészt jó, mert hülyére dolgozhatom magam, amíg alszik, másrészt rossz, mert különleges pillanatok voltak, amikor a fiam kispárnája lehettem. Most éppen ott tartunk, hogy akkor se lehetek kispárna, ha szeretnék, mert Dani úgy nem tud jól aludni. Dani ugyanis felfedezte a hüvelykét és elalvás előtt ragaszkodik hozzá. Ezt az elalvópózt csak a kókuszmatracon találja. (Mégis megver az az átkozott kókuszmatrac…) Sőt, az én okos, leleményes és zseniális fiam arra is rájött, hogy két keze van, és attól függően, hogyan szeretné fordítani a fejét, úgy választ magának kezet és ujjat. Tehát most az altatás úgy néz ki, hogy megszoptatom a gyereket, megrázom, hogy böfögjön egy férfiasat, majd nyitott szemmel leteszem a kiságyba. Dani mozgolódik egy kicsit, megtalálja az ujját és két pillanat múlva tisztességesen húzza a lóbőrt. Mivel az esti altatás is gyorsabb lett, így több időm van Zsomborra és Zsombi fiam minden alkalommal olyan „éhesen” veti rám magát, mintha két hete nem látott volna. Ez persze nem zárja ki a nagy veszekedéseket. Nagyon egymásnak tudunk feszülni: neki az a dolga, hogy feszegesse a határait, nekem pedig az a feladatom, hogy megmutassam, eddig és ne tovább. Valamelyik este zombi aggyal belenéztem az Ilyen a formám című filmbe és határozottan jobban tetszett, mint korábban. Főleg az a rész, amikor a játszótéren a két „apuka” arról beszélget, milyen a gyerekekkel az élet: Rossz. Rossz. Rossz. Rossz. És akkor történik valami jó. Rossz. Rossz. Rossz. Jó. Rossz. Rossz. Rossz. Rossz. Rossz. Rossz. És akkor megint történik valami jó… És az ember néha vágyódik a régi élete után – én néha vágyódom -, de közben el se tudja képzelni az életét a gyerekei nélkül. – A legjobb dolog az életemben a gyerekeim! – Délben Zsombor azt vágta a fejemhez, hogy elrontom az életét. Történt mindez azért, mert ebéd után nem azonnal kapta meg a csokit, hanem előtte kezet és arcot kellett mosnia. Reggel még „úgy szeretlek” mondattal karolta át a nyakam és adott puszit, sőt, arra is megkért, hogy a nézegessük sokat, jó sokat az új autót, amit LEGO-ból rakott össze. Tudom, hogy nem tudja, milyen rossz néha hallgatni a fenyegetéseit, zsarolását, és azt se veszi észre, hogy én sohase zsarolom a szeretettel, mert hiszem, hogy a gyereknek mindig jár a szeretet, ha rosszat tesz, akkor sem a szeretet csökken, csak bánatos leszek, mert nem lehetek büszke rá.  Nagyon szereti, ha büszke vagyok rá, olyankor nő két centit az önbizalma pedig megduplázódik, és szerencsére sokszor lehetek rá büszke. Az itt-ott (nem itthon) összeszedett viselkedési mintákkal nehezen boldogulok, most éppen a „nem szeretem” okozza a legnagyobb fejtörést. Teljesen random választ ki ételeket, amelyekre közli, hogy csakhogy ő ezt nem szereti. Persze, tudom, hogy szereti, mert kiskora óta jóízűen eszi, és ha annyit mondok neki, ne hülyéskedj, mindig is szeretted, nem változott az íze, akkor megeszi, sőt gyakran még morog is hozzá. (Még mindig nem szokott le arról, hogy morogjon, ha jóízűen eszik.) Egyik nap azzal fogadott az óvónő, hogy ma csak kétszer kellett rászólni Zsombira. (Micsoda, kétszer rá kellett szólni???) Mivel nem szoktak rá panaszkodni, ezért én abban a hitben éltem, hogy a fiam szófogadó, rendes gyerek. Úgy, mint itthon: néhány csörte után, tudja, mi a rend, mit lehet és mit nem. Bájos kölyök, aki még megfogja a kezemet az utcán, aki megkér, hogy elalvás előtt bújjak oda mellé az ágyba egy kicsit és beszélgessünk, de akinek már önálló gondolatai vannak a világról, aki tisztában van a súrlódás mibenlétével és az autóbontók szerepével.