Hét évvel ezelőtt végtelenül távolinak tűnt ez a pillanat, éppen csak ismerkedtem az anyasággal és Zsombival, most meg már iskolás nagyfiú.
Voltam már szülői értekezleten, de az első iskolás szülői értekezlet semmihez sem hasonlítható, legfeljebb egy szigorlat előtti vizsgadrukkhoz. Azt hittem, hogy iskolatáskát választani lesz a legnehezebb, megtalálni a gyerek szíve vágyát és közben okosan egyensúlyozni az ár-érték arányon, vagy az évnyitón fogok könnyekig hatódni, de nem, az első szülői értekezlet volt a fordulópont. Csak második nekifutásra esett le, hogy a Tájékoztató füzet tulajdonképpen az ellenőrző és ezen kívül van még üzenő füzet és napközis üzenő füzet is, mindegyiket mindig vinni kell és nekem mindig meg kell nézni. Szerencsére, a könyvek csomagolását a férjem magára vállalta, így a káromkodós részt a magam részéről kihagytam. Első nap mind a négyen elkísértük Zsombit a suliba, második nap csak mi ketten rohantunk. Gyalog, mert sportosak vagyunk (és nincs autóm). Délután az apjával jöttek haza és a táskában csak a tájékoztató füzet volt két dicsérettel, minden más (tolltartó és összes könyv, munkafüzet) a padban maradt. Még 179 nap van hátra a tanévből. Panaszra nem lehet okom. Anno én egy egy másik gyerek táskáját vittem haza a suliból. Mentségem annyi volt, hogy teljesen egyforma táskánk volt. Sokkoló az az önállóság, amivel egy első gyerek rendelkezik. Tegnap még kicsi volt, akinek nagyon kevés szabályt kellett betartani, ma nagyfiú, nyakába szakadt szabadsággal és rengeteg megtanulandó és betartandó szabállyal. Ma mire hazaért a suliból olyan fáradt volt, hogy alig ismertem rá, csak feküdt a kanapén és szuszogott, pedig az első két napon még nem volt tanulás, csak ismerkedés az iskolával. Persze, iskolakezdés előtt megünnepeltük Zsombi szülinapját. Egyszer családilag tortázással, budapesti kiruccanással, majd egy kalózos szülinapi bulival, ahova elhívtuk a barátait és a szerelmét is. Igen, szerelme van és nem én vagyok, már nem én vagyok, de azért még dob puszit az iskolaablakon keresztül és még megfogja a kezem az utcán. A fiam iskolába jár, 24-es biciklin teker, 35-ös cipőt és 134-es nadrágot hord, és ugyanakkora biciklis sisakot kellett venni neki, mint nekem. Imádom, hogy meg lehet bízni a szavában, hogy óriási a szíve és nagy az igazságérzete. Újra és újra rádöbbenek, hogy számomra a legnagyobb ajándék és egyben óriási feladat látni őt. Olyannak látni, amilyen, nem pedig olyannak, amilyennek látni szeretném. Hagyni nőni, kibontakozni, csak finoman terelni. Hét éves és annyit tud beszélni és képes annyira nem figyelni rám, hogy a nap végére végtelenül elfáradok, agyamban betelik az összes szabad tárhely, miközben papagájokat megszégyenítően sokat ismétlem magamat, de olyan apróságokkal, hogy gyere ebédelni, moss kezet, pakold el a nappaliból a játékokat. Néha úgy érzem, hogy ezek a hétköznapok felőrölnek, kiölik belőlem a lelket és anyaszörnyet csinálnak belőlem. Csak akkor olvadok fel, amikor a gyerekem a bizalmába fogad, megnyitja előttem álmait és a félelmeit. Születése óta cinkosok vagyunk a világ ellen. Kicsiként értettem – vagy jó eséllyel eltaláltam -, mit jelent a sírása, mire van szüksége. Amikor nem beszélt, akkor is megértettem őt, tudtam, hogy mit szeretne, mire gondol, mi foglalkoztatja, és most, hogy már nagy, hogy olyan nagy a lelke, mint egy tízkötetes regény, most is értem. És ő is ért engem, figyel rám és sokat tud rólam. Már nem csak bókokkal halmoz el, hanem nagyon kemény beszólásokkal is, de ezek a beszólások a legigazabb görbe tükrök arról a világról (mikro- és makrokörnyezetről), ami körülvesz minket. Felkiáltójelek, amelyeken el kell gondolkoznom. Elcsépeltnek tűnik, de a fiam a legnagyobb tanító mesterem, ugyanannyit tanulok miatta és tőle, mint amennyit ő tőlem. Az elmúlt években ezért-azért megkoptak a vágyaim, csak azt szeretném, hogy sok szülinapot tudjak együtt ünnepelni Zsombival és Danival, és sok időnk legyen egymásra. Én ezt kívánom miden hullócsillagnál, szerencsét hozó kéményseprőnél, szerencsés csillagzatnál és szülinapon.