Anyukám szokta mondani, hogy amit meg kell csinálni lehet morogva és lehet könnyedén. A harmadik napon, amikor Dani hajnalok hajnalán keltett, elkezdtem élvezni a hosszú reggeleket. Mert milyen jó, ha reggel 8-kor kávéval a híreket olvasom, a napomat tervezgetem, a gyerekek már a suliban, oviban – felkeltek, reggeliztek, beértek, visszaértem – és a kenyeret bedagasztottam, a mosógép már kimosott egyet és már ki is teregettem. Persze, tudtam volna egy órával tovább aludni – amióta gyerekem van (7,5 éve) egy tucatnál többször nem aludtam ki magam -, de legalább nem kell azon filozofálnom, mit kellene tennem azért, hogy kevesebbet aludjak. És igen, ez a dolgok könnyű része, nem csak annak tudok örülni, ha egy problémát megoldottam, hanem annak is, ha nincs probléma.
Egyébként pedig ki tud ellenállni annak, amikor cukorsüveg háromévese simogatja az orrát és azt suttogja, hogy „Anya, ébredj, reggel van!”, mintha lemaradna egy csomó fontos dologról, ha nem kel korán, mintha nem lenne elég ideje játszani, ha egy órával tovább alszik ő is, én is. Már éppen kihívnám a „ki tudja tovább csukva tartani a szemét versenyre”, amikor suttogása lelkes kiabálássá változik: „Anya, nézd, szivárvány!”. Reggel, keleten nem lehet szivárvány, fut át a fejem és felpöckölöm a szemeimet– tudod, éppen úgy, ahogy Tom szokta fogpiszkálóval, amikor Jerry-re vadászik az egérlyuk előtt – és kinézek az ablakon. A hajnal rózsakvarc és serenity kékben úszott – a Pantone marketingese éppen ilyen reggelekről álmodik – és erről eszembe jutott az álmom, amiből Dani kiragadott. Kislány voltam, de nem anyu kertjében, hanem a sajátomban járkáltam és hirtelen felfedeztem egy hatalmas bokor szívvirágot. Olyan, amilyen régen anyu kertjében volt, olyat, amilyet szeretnék, de most még nincs a pünkösdirózsák – mindegyiket anyutól kaptam -, csillagfürtök, rózsaszín tűzesők és nőszirmok között. A kertem lesz az emlékkönyvem. Tavasszal vettünk egy besztercei szilvafát, amiről párhéttel később azt gondoltam, hogy nem eredt meg, most meg 30 centis hajtásokat nyújtogat a husáng. Mondják, ez a legjobb szilvafa, jól választottunk, de nekem nem csak a szilva miatt kellet. Emlékszem arra a nyári délutánra, amikor eső után a mamival álltunk a fa alatt, ettük a szilvát és a mami arról mesélt, hogy ez a legjobb szilva. De az is eszembe jutott, amikor a két éves cseresznyefánk első négy cseresznyéjét gondolatban elosztottam magunk között, hogy a mamával állunk a hatalmas sárgabarack fa alatt, a mami arról mesél, hogy gyönyörűen virágzott a fa, de elvitte a fagy, ám maradt néhány szem barack és képzeletben mindegyiket felcímkézte nekünk unokáknak. És violát is szeretnék a kertembe, mert arról is mama jut eszembe és anya, amikor arról mesél, hogy a mami esküvői csokrát fehér violákból kötötték. Zsombi: Anya, nézd, kinyílott a kedvenced, a sárga virág. Én: Aha, de az barackszínű. Apa: Ezt most jól jegyezd meg, fiam. A kertes ház életünk legjobb döntése volt. Naponta többször megnézzük a gyerekekkel, hogyan nőnek az eprek, hogyan virágzik a málna és mennyire erős a szeder új hajtása. Pillanatról pillanatra követjük, hogy a tavasz nyárba sétál. A fiaim a hintaágyból nézik, hogy tologatom a fűnyírót, de tudom, fog ez fordulni, és szent esküvéssel ígérem, nem leszek olyan, mint Dani, aki a hintaágyból magyarázza, hol kell még lenyírni, merre toljam a fűnyírót. Dani nem szívbajos – ami egészen felkavaró szófordulat a műtét után, de csak második olvasásra fedeztem fel és így hagytam -, a gyerekülésből még vezetésbe is beledumál. „Apa, gyorsabban, előzd le azt a piros autót! Meg tudod csinálni.” És nem poénkodik, erős benne a versenyszellem, a Skorpió tankönyvi esete. Én: Dani, ha kiabálsz, attól nem lesz igazad. Dani: De! Én: Dani, ki a főnök? Dani: Én! Ugyanazt akarja csinálni, mint Zsombi – imádom, ahogy ketten összedolgoznak, kommunikálnak és játszanak -, egyik nap arra akartak rávenni, hogy legyek én a Guriga – igen, Star Wars-osat kellett volna játszani –saját magukra persze a hős jedik szerepét osztották. Pontosan tudom, hogy a fiaim mivel veszek le a lábamról – egyszerűen azzal, hogy vannak és már attól boldog vagyok, ha rájuk nézek -, de ez nem akadályozza őket abban, hogy esős időben a nappaliban focizzanak, és minden este kiboruljanak azon, hogy fürödni kell és itt az alvásidő. Azt hittem, hogy az ovis anyák napján is bőgni fogok, mert én minden anyák napján bőgök, de Dani olyan lelkes volt, hogy nem foglalkozott a betanult koreográfiával, helyette önálló műsorszámot adott elő, amely az „ugráljunk és integessünk anyának megvadultan, mert boldogok vagyunk, hogy anya itt van az oviban” koncepció uralt. Imádom, ahogy átlép a határokon, ahogyan azt is, amikor egész nap a róka álarcban járkál és mindenféle skrupulus nélkül viseli az utcán vagy megy benne oviba.
Este esett, reggel megyünk az oviba. Az úton giliszták, békák… Dani: Ana, ez mi? Anya: Meztelen csiga. Dani csodálkozva: Nem öltözött fel a csiga? Zsombi anyák napi ünnepségén igazán bőgtem. A legváratlanabb pillanatokban eredt el a könnyem és úgy éreztem, hogy szétreped a szívem a boldogságtól. Imádtam, hogy szívét-lelkét adta, egyszerre volt kisgyerek és érlelődő férfi. Vagány, bátor, okos és érzékeny, tele sok-sok szeretettel. Nagyfiúsága már a hétköznapi rutinokban is látszik, akárcsak az arcvonásain. Remek vele beszélgetni és lenyűgöző a kreativitása.
Legjobban május első vasárnapján bőgtem, amikor pizsamában énekelték az „Orgona ágát”, egyikük kezében virág volt, a másikuk egy táskát vonszolt rengeteg pólófonallal. A háttérben pedig ott áll a férjem… Lett családi kedvenc zenénk is. Miley Cyrus-tól a Jolene. Reggel és este is szoktuk hallgatni és ilyenkor őrült módon táncolunk a zenére és rohangálunk az étkezőasztal körül…
