Anya lettem – Miért énekelek hajnali háromkor népdalokat?

Őrült dolog anyának lenni. Kifordít önmagamból. A gyerekeim összetörnek, darabokra szaggatnak, ugyanakkor a legnagyobb boldogság, hogy velük élhetek.

Az álom peremén hallom, hogy Dani mezítlábas talpa csattog a parkettán. Tudom, hogy két másodperc múlva be fog süpped a matrac mellettem. Félálomban arrébb is csúszok, mert utálom, ha az ágy szélén alszik, félek, leesik, de ő ragaszkodik ahhoz, hogy kívül aludjon. Szó nélkül fekszik mellém. Nem kérdezi, hogy jöhet-e. Jön, mert jönni akar. Lehúzza rólam a takarót. Addig vackolódik, amíg a háta teljes hosszában hozzám ér, majd indul is az álom mezejére. Betakarom. Beszívom az illatát. Orromban érzem szőkeségét, lassan végleg tovatűnő babaságát. Pár percig nem mozdulok. Próbálok visszaaludni. De egyre éberebb vagyok. Ő se alszik. Eszembe jut, hogy nem hallottam, hogy a wc-ben matatna. Felülök. Bemászik az ölembe. Klassz az ölemben tartani. Eljátszom a gondolattal, hogy hagyom itt elaludni, majd átviszem az ágyába. De végül elvetem az ötletet. Megint futok, a lábamban az összes izmot fájdalmasan érzem, örülök, ha fel tudok állni nyöszörgés nélkül. Dani meg már közel se olyan pehelysúlyú, mint baba korában. Felkelünk. Sorban állunk a WC ajtónál. Először én várok rá, majd ő rám. (Mondja valaki, hogy nem őrületes buli gyereket vállalni.) Alkudozom. Ha visszafekszik az ágyába, akkor odabújok mellé. Tudja, hogy vissza kell feküdnie, de nem akarja könnyen adni magát. Megkér, hogy énekeljek neki. Nekem eszembe jut, hogy 10 év múlva örülni fogok annak, ha hozzám szól. Beadom a derekam. Odafekszem mellé és népdalokat éneklek. Azokból válogatok, amit esténkén szoktunk énekelni, már a sötétben a csillagoknak. Általában Zsombi ágyát foglaljuk el. Félig rajtam fekszenek, mert nekik úgy jó, és kicsit ugrálnak is, mert nem bírnak nyugton maradni. Az a két nyugodt pillanat, tökéletes, azért megéri az összes széttaposott izom és gyomros. Egészen furcsa dolog ezek az elalvás előtti éneklések. Gyerekként, amikor a nagyiéknál nyaraltam, akkor nagyi mellett aludtam az ágyban. Utáltam a dunyhát, túl nehéz volt, meg már a gondolat kiborított, hogy tele van sok tollal. Mamám, aki nagyon szépen énekelt, elalvás előtt énekelt nekem. Népdalokat. Azt szerettem, amikor ő énekelt, de sajnos, rá akart venni arra, hogy én is énekeljek. Nem szerettem énekelni. Miután eltanácsoltak a karénektől még kevésbé szerettem énekelni, mama viszont át akart adni valamit abból az örömből, amit ő éneklés közben érzett. Örömöt nem találtam, csak frusztrációt. Amióta a fiaimmal esténkét a sötét szobában énekelünk – Zsombi a zenei tehetségét tőlem örökölte, amivel nem túl szerencsés, Dani viszont az apjára ütött, erősen muzikális, ám ezzel nem foglalkozunk, csak élvezzük a bolondozást -, kicsit olyan, mintha a mama is ott lenne, mintha érezném az akkori örömét, reményeit. Mielőtt odafekszem Dani mellé, megnézem az órát. Pár perc múlva három. Eszembe jut, hogy ha bekapcsolnám a tévét, akkor éppen elkapnám az úszó döntőket. Remélem, hogy Hosszú Katinka ma este szerez egy aranyérmet, nagyon szorítok érte. Odafekszem Dani mellé. Féli a földre. A combfeszítőm fájdalmasan emlékeztet az esti futásra. Megfogadom, hogy délután a vízbe kimozgatom, a múltkor is bevált ez a módszer. Először az „A part alatt”-ot éneklem, majd jön a „Tavaszi szél” és a „Két szál pünkösdrózsa”. A „Körtéfát” ráadásnak szánom. Dani nem alszik. Megsimogatom. Elmondom neki, mennyire szeretem. Visszasúgja, hogy ő is szeret. Megbeszéljük, hogy reggel átjöhet lustálkodni. Visszazuhanok az ágyba. Nem nézem meg mennyi az idő. Túl hamar lesz 6:15. Azonnal elalszom. Az álom peremén hallom, hogy Dani mezítlábas talpa csattog a parkettán. Kinyitom a szemem. A nap állásából tudom, hogy hat körül lehet, bár még nem csipogott az ébresztő. Szó nélkül fekszik mellém. Nem kérdezi, hogy jöhet-e. Jön, mert jönni akar. Lehúzza rólam a takarót. Addig vackolódik, amíg a háta teljes hosszában hozzám ér, majd indul is az álom mezejére. Betakarom. Beszívom az illatát. Orromban érzem szőkeségét, lassan végleg tovatűnő babaságát. A napokban jöttem rá, hogy milyen furcsa, hogy az _én_ fiaim többet élnek majd egy másik nővel, mint velem. Szerencsére, a gyerekkoruk nekem jutott és ezért végtelenül hálás vagyok. Zsombi 12 év múlva már nem fog velünk élni és igazából nem is ez a szívszorító, hiszen ez az élet rendje, hanem az, hogy milyen gyorsan elrepült már 8 év. Még másfélszer ennyi és másnak súgják, hogy szeretlek. Persze, tudom, hogy én örökre az anyukájuk vagyok, de olyan gyorsan rohannak a napok, a hetek, az évek. Csipog az ébresztő és Dani teljesen éberen mondja, hogy majd ő nyomja ki. Azzal a lendülettel meg is akarja szerezni a telefont. De helyette öltözés, reggeli és ovi. Zsombi még itthon, szóval egyensúlyozom, az értelmes nyári elfoglaltságok, a háztartás és a munka között. Délután elszaladok Daniért és az estéig alig van néhány óra. Minden nap áldom a férjem ötletét, hogy egy kisebb medencét installált a kertbe. És már itt is az este. Menetrend szerint összeveszünk azon, hogy a nappaliban el kell pakolni és természetesen megdöbbennek azon, hogy vacsora után fürdés és fekvés. Két mese és néhány ének lefekvés előtt. Szokásos esti alkudozások. Még egy mesét! Még egy éneket! Még egy korty vizet! Jó a csend, amikor elalszanak. Még pár óra, mire én is lefekszem. Ha elmegyek az alvós szoba előtt benézek hozzájuk. Szeretem a szuszogásukat. Szeretem nézni, ahogy alszanak. Rengeteget változtak az évek alatt, de jellegzetes alvó vonásaik nem változtak újszülött koruk óta. Ilyen pillanatokban végtelennek tűnik az idő és tökéletesnek érzem az éltem. Erre a tökéletességre próbálok gondolni akkor is, amikor Dani hajnalban bebújik az ágyba mellém és felébreszt, miközben én még úgy aludnék. Kicsit irigykedve gondolok a férjemre, aki meg se moccan és békésen alszik az ágy másik felén, közben – mert szülőnek lenni ilyen tudathasadásos állapot – végtelenül szerencsésnek érzem magam, hogy alvásmegvonásaimnak ilyen remek okai van.