Anya lettem: Mi tényleg egy nerd család vagyunk?

Egy curry felett ért a kérdés (és a (f)elismerés), hogy mi bizony “nerd” család vagyunk, pedig semmi extrát nem teszünk, csak a 21. században élünk.

Nem idealizálom a gyerekkoromat és nem gondolom, hogy a mostani gyerekeknek, a gyerekeimnek “sanyarúbb” a sorsuk van ebben a digitalizált világban, mint nekünk volt. Csak akkor sírom picit vissza a “régi” világot, amikor papírgyűjtés van az iskolában és komolyan fontolóra veszem, hogy elhozok egy köteg szórólapot valamelyik áruházból, anyukám pedig, mint szegény rokonnak, gyűjti az újságokat fél éven át, hogy ne égjen a gyerek, hogy semmit se tud vinni. Mert 2017-re bizony eljutottunk oda, hogy nálunk nincs napilap, nincs magazin, annyira vidéken élünk, hogy szórólappal se töltik meg a postaládánkat és könyveket is ebookban olvasunk. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem olvasunk híreket, magazinokat vagy éppen akciós újságokat. Olvasunk, csak digitálisan, mert kényelmesebb és környezettudatosabb. Gyerekkönyveket általában könyv alakban olvasunk, de azért itt is felbukkannak a digitális mesekönyvek is.

Milyen az “igazi gyerekkor”?

Régebben azt hittem, hogy nem tudom nélkülözni a könyveket, mint tárgyakat, vagy a magazinok akkor “hatnak” igazán, ha érzem a lapok tapintását, a több száz oldalas amerikai magazinok súlyát, most meg kiver a víz, ha papírra nyomtatott könyvet kell olvasnom és bevallom egyáltalán nem értem a könyv vs. ebook vitát, mert miért is lenne rosszabb egy történet attól, milyen technológiával rajzolódnak is a betűk a szemem előtt. Ugyanilyen nehezen értem meg az “igazi gyerekkor” köré épülő hiedelmeket. Miért zárná ki egymást a minecraftolás és a túrázás, a programozás és a biciklizés vagy éppen mennyivel rosszabb az, ha a gyerek a tableten néz mesét, amit én választottam ki neki, mint amikor én ültem egész nap a tévé előtt és néztem, amit a műsorszerkesztők elém tettek? Azt pedig merő képmutatásnak tartom, hogyha a szülő használja a telefont, a tabletet, az okostelefont, de a gyereknek viszont tiltja. Én az ollót se tiltottam a gyerekeknek, hanem vettem nekik gyerekollót és megtanítottam őket vágni. Ebből persze olyan mókás – a gyerekeim számára frusztráló – szituációk akadtak, hogy az oviban hiába kérték, nem kapták meg az ollót és akkor se voltam annyira  elégedett magammal, amikor az összekaszabolt, miniatűr papírfecniket takarítottam. Valószínűleg a sci-fi és az amerikai foci is megjelenik majd a gyerekeink életében, mert azt is szeretjük, de a falmászás egészen más okokból került a gyerekek életében. Én ebben is látom az egyensúlyt. Igen, vállalom. Nálunk a gyerekek használnak digitális eszközöket. Egyrészt azért, mert ez a jelen, ez veszik körül őket. Azt látják, hogy a szüleik a számítógépen dolgoznak, olvasnak, az autóban wazze-vel közlekednek, online vásárolnak, chatelnek egymással és a barátaikkal. Szerintem teljesen természetes, hogy érdeklődnek azok iránt az eszközök iránt, amit a szüleik használnak és ők is akarnak szmájlikat küldözgetni a barátainknak. Gyerekkoromban én is azért akartam horgolni, mert azt láttam, hogy az anyukám horgol. Szerencsére az anyukám nem azt mondta, hogy én ehhez még gyerek vagyok, hanem kaptam tűt és fonalat, megtanított az alapokra és utána hagyta hogy gyakoroljak. A főzésre rá akart venni, de nem ment, viszont ahogy a konyhában körülötte sertepertéltem rám ragadt, hogyan főz. A gyerekeim is látják, hogyan élek, élünk, hogyan használjuk a digitális eszközöket, illetve megfigyelik a világot és minden érdekes információt begyűjtenek. Az okostelefon, tablet és számítógép pedig kifejezetten az érdekes dolgok közé tartozik, jobban ki vannak rá hegyezve, mint “Jókaira”.

Úgy érzem, túl könnyen általánosítanak mások. Ha azt látják, hogy a gyerekem a vonaton belemerül egy tabletbe vagy lelkesen mesél nekik a Minecraftról, akkor világvégét kiáltanak és siratják a generációját, miközben életének csak egy keskeny szeletet látják, a maradék 90%-ról fogalmuk sincs. Fogalmuk sincs arról, hogyan tanul, hogyan fejlődik, milyen okos és ragyogó, és azt se látják, milyen kreatívan használja a digitális eszközöket, technológiákat. Engem gyönyörködtet és elképeszt leleményességük, kreativitásuk és kísértetezésük. Hiszem, hogy ezzel többek lesznek, kellenek ezek a tapasztalatok.

Hogyan kell egy Alfát nevelni?

Mivel fogalmunk sincs arról, mi használ és mi árt, a gyerekek nevelés hitvita. Hozhatjuk példának a Szilícium-völgy agytrösztjeit, akik azt állítják, hogy nem adnak a gyerekeiknek okostelefont, de emlékeim szerint ők azok is, akik sokszor a kötelező oltásokat se adják be a gyerekeknek és küzdenek legyőzöttnek hitt betegségekkel vagy tiszta ivóvíz helyett “nyers” (azaz szennyezett) vizet isznak. De, ugye, hányszor hallottuk azt is, hogy hagyjuk sírni az újszülöttet, erősödik a tüdeje és a hangja, de közben ott az anyai érzés, hogy nem véletlenül sír. És hiába mondták, hogy ha felvesszük, elkényeztetjük, én vállaltam ezt a kockázatot. Tudomásul kell venni, hogy úgy működünk, hogy minden tényt, ami alátámasztja a “hitünket” igaznak vélünk, ami meg nem, azt hülyeségnek. Az egyik nagy feladatom szülőként, hogy átlépjek ezeken az árnyékokon és pro és kontra érvek mellett megtaláljam a saját utamat. Persze, nekem is voltak elveim meg elgondolásaim. Teljesen logikusnak tűnt, hogy a nyári lazulás után hétközben a tanulás a fontos, nincs Minecraft, mert egyszerűen nem fér bele a délutáni elfoglaltságok mellé, és ez nem büntetés, állítottam és komolyan is gondoltam, hanem éppen a hétvégi játék a “jutalom”. Anyai szigorom pontosan 3 nap után mondott csődöt, amikor Zsombor némileg kiborulva, könnyes szemmel megkérdezte tőlem, hogy amikor én gyerek voltam, nem volt olyan vágyam, hogy suli után a barátaimmal lógjak, vagy azt csináljam, amit szeretek. Annyira jogos volt a kérdése – hirtelen elképzeltem, hogy én is csak hétvégente horgolhatnék – és annyira erős az érvelése, hogy nem volt apelláta, enyhítenem kellett. Enyhítenem kellett, mert mindig arra biztatom, hogy érveljen, és most nagyszerűen, okosan érvelt és mert hiszek abban, hogy a közösen kompromisszum jobb, mint egy diktatórikus. Most ott tartunk, hogy a szabadidejét úgy tölti el, ahogy akarja. És persze ebben benne van az is, hogyha hatékonyan tanul – nem csak ül és várja, hogy a tananyag a fejébe röppenjen -, akkor több ideje van arra, amivel szeretne foglalkozni és így már az időkorlátok se okoznak neki feszültséget (pl. csak fél órát játszhat), mert másnap újra lehetősége van rá. Megállapodtunk abban is, hogy angolul használja a programokat, játékokat, mert fontos, hogy az angol is “ragadjon” rá. Egészen döbbenetes számomra, hogy mennyit fejlődött ezzel a tudatossága és az időbeosztása. Már hazafelé mondja, hogy “átnézzük a leckét, olvasok egy kicsit a Ropi naplójából és utána Minecraftozok, jó?” És nekem csak annyit kell mondanom, hogy jó. Nincs veszekedés, nyűgösködés és feszültség és mindenki megkapta, amit “akart”. De nem csak a nagyobbik lelkesedik a Minecraftért, hanem a kisebbik is. Nem mondom, hogy könnyen vettem, de már megbarátkoztam azzal a gondolattal, hogy a digitális “világban” is úgy működik, mint minden másban: a kisebb gyerek mindig korábban kap meg jóhéhány dolgot, mint a nagyobbik. Tehát Dani 5 éves és Minecraftozik, simán elhagyja a száját olyan mondat, hogy “anya, írd be, hogy tp Dani” és érti, miről van szó. Egyelőre nem látom, hogy mindez hova vezet, de iszonyú érdekes egy digitális bennszülöttet, az Alfa-generáció tipikus “egyedét” közelről látni.

Anyát is bedarálja a Minecraft

Hosszú ideig próbáltam távol tartani magamat a Minecraft-tól és “apás dolog”-ként kezelni, de túl nagy volt a nyomás. A kölykök könyörögtek, hogy lépjek be én is. Aztán beléptem és egyszerre, két oldalról magyarázták, hogy mit kellene tennem. Zsongott a fejem és mindenféle mást szívesebben csináltam volna, de elkezdtem bányászni, próbáltam utolérni őket – nagyjából olyan esélyekkel, mintha Usain Boltot szeretném utolérni 100 méteren -, de annyira lelkesek voltak, hogy nem adhattam fel. Összeszorított foggal maradnom kellett és meg kellett próbálnom, be kellett lépnem a gyerekeim világába. Bevallom először csak az anyai megadás vezetett, hogyha be akarnak vonni valamibe, akkor mennem kell, utána már az a tudatosság, hogyha most nem akarok az életük részese lenni, nem érdekelnek azok a dolgok, amik nekik fontosak, akkor hogyan várhatnám el, hogy később is az életük részévé akarjanak tenni – ez pedig a legfontosabb dolog az életemben. Kicsit kacagtam magamban, hogy “lehetetlenként” gondolok a feladatra, de nem adhatom fel, mert nem lehetek hipokrita, ha a gyerekeimnek azt mondom, hogy nincs lehetetlen, én se dobhatom be a törölközőt. Ellenállásom akkor tört meg végleg, amikor az egyik ládában “Anya, szeretlek!!!!!!!!” üzenet várt, de igazán akkor nőttem nagyot a szemükben, amikor aranyat bányásztam. Én meg egyre jobban kezdtem magam érezni abban a világban (szerveren), amit szó szerint Zsombi hozott létre. Szóval ott a curry fölött mindez egyszerre zuhant rám és jöttem rá, hogy igen, “nerd”-ök vagyunk és ezt mi igazán szeretjük.