A helyzet változatlan. A gyerekeim ronggyá cincálják az idegeimet és szeretetükkel csordultig töltik a szívem. Apró kalandok, nagy felfedezések. A szombat nagy részét barátokkal töltöttük, a Duna hullámzása mellett hangolódunk a hamarosan esedékes nyaralásra és még egy Ikeát is letekertünk. Zsombi és Dani beszereztek egy-egy akciós, plüss cápát. A plüss cápa szerintem teljesen felesleges pénzkidobás, de a gyerekek heteken át ragaszkodtak, álmodoztak és vágyakoztak a cápák után, így végül beadtam a derekam: megvehették a zsebpénzükből. Igazából Zsombi kattant rá a cápára, Dani tőle “szerette meg” az ötletet és névnapjára nem csak magának, hanem a tesójának is kért egyet. Magának egy jegesmedvét is kért, amit Zsombi pár hónapja már vett magának. Végül abban állapodtunk meg, hogy Zsombi magának veszi a plüss cápát, Daninak pedig az egyik plüsst megveszem névnapjára, a másikat, a zsebpénzéből finanszírozhatja. Zsombi azonnal a tesója segítségére sietett. Hogy Dani a plüss jegesmedvét kérje névnapjára, mert az a drágább, a plüss cápa most akciós. (Megnyugodtam bőven van életrevalóság mindkét gyerekben.) Furcsa ez a vágyakozás és küzdés. (Néha úgy érzem, hogy nem tanulnak meg vágyakozni, nem tanulják meg azt, hogy küzdeni kell a célokért és álmokért, mert túl könnyen és tét nélkül jön minden. Erre csak ráerősített, hogy a minap arról olvastam, az eredeti mesében a királylány nem csókolta meg a békát, hanem falhoz vágta. Mert a fiúnak a nemes átváltozáshoz elő kellett bújnia a rejtekéből (kockáztatnia kell), makacsnak és kitartónak kell lennie és meg kell szenvednie az eredményért. Mintha egy “beavatási szertartás” lenne, amikor a fiúból férfi lesz. Tudom, hogy a fiaimnak is át kell lépniük egyszer ezt a küszöböt, és újra és újra meg kell majd vívniuk a harcaikat az eredményért. Közben újra és újra gyötör a bizonytalanság, hogy vajon elég jó anya vagyok-e. Sajátom-e a “hiteles figyelem” és van-e “bizalmi kapcsolatom” a gyerekeimmel. Mert bizony előfordul, hogy az egyik jobbról mondja a magáét, a másik balról és még az én fejemben is van valami, amit gyorsan és hatékonyan meg kellene csinálni. A “mondanivalókat” viszont nem lehet sorba rakni, mert “az enyém most fontos”, hogy Dani legerősebb érvét idézzem. Ráadásul a sulis dolgokat se engedem ellébecolni, így elég szigorú anyának is érzem magam. Aztán vannak a csendes vasárnapok, amikor nem nyomaszt a munka, az ebédet csak összerakom a munka nagyját a sütőre bízom és akkor van idő néhány nyelvtan feladatra (igen, a nyári szünetben, mondom, hogy nem vagyok túl engedékeny anya) valamint a legújabb videojátékok kipróbálására. Daninak a “Nézd, ez vagyok én!” könyvet vettem elő, mert beszédovihoz nem volt kedve. És akkor valami hihetetlen történt. Már azon hatalmasakat kacagott, amikor önmagát rajzolta le, de utána jött a kedvenc színe (a piros), a kedvenc reggelije (a gabonapehely), az “itt lakom”-hoz a házszámunkat írta, tükörírással, majd amikor a “kedvenc kincsem”-hez ért beírta nagy nyomtatott betűkkel, hogy ANYA.
Készítette: Dani (5,5 éves)
