Anya lettem – Hétköznapokon lelt kincsek

Egyik nap úszik a másik után és a hétköznapi rutinok meghatározzák az életünk ritmusát. Persze, minden nap akad apró csodák.

Az elmúlt egy év nem életem legkönnyebb időszaka volt, bár most, hogy mögöttem van, sokkal könnyebb. Még akkor is könnyebb, ha tudom, hogy a nehézségek nem értek véget, messze még a „maraton” vége. Ha túlzottan nekikeserednék, mert néha ezt is megengedem magamnak, azzal az örök „optimista” gondolattal biztatom magam, hogy problémák mindig lesznek, és sohase kapok nagyobb feladatot annál, mint amivel elbírok. Ha kicsit jobban nekikeserednék, mert azért igazán nagy szívásokat dobott a gép – néhány barátnőm éppen az én sorsom miatt látja, hogy ő tulajdonképpen milyen szerencsés –, akkor csak a legfontosabbra koncentrálok: a két fiamra. És ilyenkor egyszerűen szerencsésnek érzem magam. Imádom minden rezdülésüket, a kacagásukat, a szemük csillogását, de még az elkeseredettségüket és a dühüket is. Egyszerűen az a legjobb az életemben – és ez minden rosszat, nehezet felülír -, hogy ők megszülettek és részesei vagyunk egymás életének. Amíg Zsombornál „hajtottam az időt”, addig Daninál túl gyorsan halad, illetve meg tudok állni és élvezni a pillanatot. (Tudom, egy botcsinálta Coelho veszett el bennem.) Egyszerűen nem tudok betelni szőke, göndör fürtjeivel, a fejében „láthatóan” cikázó gondolatokkal és az elszántságával. 19 hónapos és már löki el a kezemet, hogy ő bizony egyedül is meg tudja enni a joghurtot, a kanállal simán betalál a szájába, nem kell a segítségem. És egyre többet beszél. Az apját először papaja-nak hívta, majd ez átalakult babijává és babajává. De számomra is határozott utasításai vannak: Jaja, VaVa! – Anya, kérem a zenélő kutyát, de azonnal! Jaja, ba! bab_a! – Anya, kérem Zsombor papucsát, tudod, azt, amelyiken labda van! A szőnyegről csak papucsban (cipőben) jöhet le és ezt be is tartja, ám amióta ezt betartja a papucs megszerzése napi többszöri küldetéssé vált. A ba-ba hangsort elég sok mindenre használja, de tudja 4-5 féle képen mondani, és valahogy mindig egyértelmű, hogy labdára mondja, vagy Zsombira, a buszra vagy egy gyerekre. Jaja, bru-uu! – Anya, kérem az autót. Ezt? – kérdezem az egyiket feltartva. Ne! – mondja. Ezt? – mutatom fel a másikat! De! – mondja Dani és mosolyog. Jaja, bu-bu! – Anya, kérem a Duplo buszt a macival együtt! Jaja, nyam! – Anya, észrevettem egy kiflit, azonnal, de tényleg azonnal kérem a felét! Ha nem vagyok éhes, akkor is, megkívánta a szemem! Jaja, baaa, baaaa! – Anya, nézd, milyen szép baglyok vannak a pizsamámon! Pár napja kifigyelte, hogy az apja hogyan teszi be a fugakereszteket, erre most, amikor már nincsenek bent a járólapok között, elkezdte visszatenni. Mert az úgy volt! Úgy kell lennie… Van benne egy kis rendmánia és fokozott szervezettség, amit – az apja szerint is -, tőlem örökölt. Éppen ma történt: Danit megforgatom, megpörgetem, közben előbukkan a hasa és megpuszilgatom. Leteszem az ágyra és mondom neki, hogy húzza fel a pólóját, megpuszilom a hasát. Ne! – mondja. De! – mondom. Évődünk még egy darabig, majd felhúzza a pólóját, kacag a szája és a szem, és én össze-vissza puszilom a hasát. Lehúzza a pólót és elölről kezdődik elölről a játék… Fergeteges a humora! Zsombor ugyancsak szédítő. A kisfiú, aki egyik nap azt közölte, hogy ő bizony nem szereti a tejtermékeket – igen, pontosan ezekkel a szavakkal -, két nappal később elém teszi az üres joghurtos poharát, rám néz a gyönyörű barna szemeivel, majd a joghurtomra és beközli: Cseréljünk! És persze, hogy cserélünk, nem véletlenül raktam tele a hűtőt a kedvenc joghurtjával. Jó, akciós is volt, de ha nem lett volna, akkor is vettem volna, mert mostanság nincs nagy ihlete az evéshez. Pár órával később, amikor az utcán a gyerekekkel bringázott és az egyik kislánytól kapott 5 db gumimacit, az egyiket nekem nyújtotta, hogy „Tessék anya, szeretlek!”. Na, ennél finomabb gumicukrot én még nem ettem. Ma reggel pedig a kisfiú, aki “köztudottan” nem szeret reggelizni, nem csak a neki vett csokis croissant-t ette meg, hanem elkunyizta az én meggyes-csokis croissant-omat is, igaz, később a kevésbé meggyes felét visszakaptam… Félelmetesen csodálatos, ahogy 5 és 6 éves koruk között a gyerekek megváltoznak, ahogyan a szárnyaikat próbálgatják. Az oviba megtárgyalják, hogy Luke Skywalker jó vagy gonosz, és ellesik egymástól a „trükköket”, amiket itthon Zsombi kipróbál rajtunk. Szerda este háromnegyed tíz, fürdés, fogmosás után. Zsombor: Anya, ehetek mézes megrot (negrót megronak mondja). Én: Nem! Késő van! Zsombor: Törd össze a szívemet! Csütörtök reggel háromnegyed hét. Zsombor az apjának: Apa, adj egy ötöst! – majd kivár és amikor az apja mozdul, hozzáteszi. – De rómait! Egy másik reggel pedig így indult: Anya, nagyon jó ez a csíkos póló! Csinos, ugye? Olyan szép vagyok, hogy miattam kel fel a nap! Olyan jó látni, hogy tele van hittel, bizalommal, szeretettel, de közben már azt is látom, hogyan edződik, hogyan dolgozza fel vagy hogyan küzd a kudarcokkal. Csodálatos ember, nagy öröm és büszkeség, hogy a fiam. Tudom, tudom, elfogult anya vagyok, de én ezt büszkén vállalom! Amúgy közben 38 éves lettem és Zsombitól málnát kaptam, amit szív alakba rendezett és még egy gyertyát is szerzett hozzá.