Hős vagyok, hogy egyáltalán volt erőm főzni, azért meg simán jár egy Bocuse d’Or különdíj, hogy olyan kaját virítottam, amit még életemben nem főztem.
Kicsit lerobbantunk. A kisebbik köhög, hőemelkedése van és elviselhetetlenül nyűgös, a nagyobbik meg “csak” köhög. Végül nem nevelte ki a kötőhártya-gyulladást és ránk se ragasztotta, ezért végtelenül hálás vagyok neki. A férj kifelé tart a kólikákból, én befelé és úgy érzem magam, mint egy marék szétgurult üveggolyó. Legszívesebben magamra húznám a takarót és addig aludnék, amíg ki nem heverem a mindent, de a kicsi nem jár oviba, tehát ebédet kell főzni neki, szórakoztatni is kell és dolgozni is kell kicsit. A nagy délben jön haza, hogy tegyünk valamit a köhögésével meg tanuljunk másnapra… Szerencsére férj éppen itthonról dolgozik, így amikor már nem bírom a remegést, annyira fázom, a paplan alá menekülhetek.
Olyan idők vannak, hogy három pléd alatt is fázom.
Aztán, persze, lelkiismeret furdalásom van, mert valahogy délután fél háromkor még nincs ebéd és nem számít, hogy én nem vagyok éhes, de a gyereknek valamit ennie kell, tehát olyat főzök, amit amúgy sohasem. Grízes tésztát.
20 éve biztos, hogy nem főztem grízes tésztát, de szerintem korábban sem, mert akkoriban abban álltak a konyhai műveleteim, hogy a lehető leghatékonyabban ússza meg a főzésnek minden fázisát. Persze, a receptet tudom, fejből, mert gyerekként, ahogy jártam-keltem a konyhában, rám ragadt. Meg valljuk meg a grízes tészta nem kvantumfizika.
Grízes tésztát azért nem szoktam főzni, mert sohasem ennék zsemlét porcukorral és tésztával, így a grízes tészta létjogosultságát is megkérdőjelezem, amúgy meg van elég bajom a túlsúlyommal enélkül is. Most is csak azért jutott eszembe, mert a nagyobbik megkérdezte, hogy tudok-e barátfülét csinálni, mert az nagyon finom.
“Szegény, hányatott sorsú” gyerekemnek az iskolai menza is tud újat és nagyon finomat mutatni.
A barátfülétől meg már csak egy lépést a grízes tészta, ha az egyiket szereti, a másikat is szeretni fogja. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy a kisebbik is megeszi, ezért a tészta felét meztelenül hagyom. És igazam van, a nap fénypontjaként a kicsi kedvtelenül és üresen eszi a tésztát. Nem kér rá se tejfölt, se sajtot. Ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy beteg, most már semennyi kétségem sincs.
A nagyobbik legalább boldog és az menzai ebéd után betol egy nagy tányér tésztát.
Én úgy érzem magam, mint aki kifőzte a királyi lakodalmat, de még összeszedem magam, mert kórusban köhögnek a kölyök. Jöhet a gyógytea. Vizet forralok, kakukkfüvet áztatok, mézzel és aszkorbinsavval fokozom a hatást, majd a gyerekek elé teszem. A kicsi, a finnyásabb, lelkesen issza – mondjuk ő a klasszikus Negróért is rajong -, a nagyobbik viszont nagyon szenved. Türelmetlen anya módban megfenyegetem, hogy még egy pohárral meg kell innia, ha az öccsét is rábeszéli arra, hogy a kakukkfűtea rossz. Most is olyan hatásos vagyok, mint amikor azzal fenyegettem őket, hogyha nem mosnak kezet és férgesek lesznek, fokhagymát kell enniük foghagymával. Azóta a kézmosás is megy első szóra, sőt, olykor már önállóan is.
Szolidaritásból (és prevenciós célzattal) én is megiszom egy pohár citromos-mézes kakukkfűteát.
Tehát, amit ma fel tudok mutatni gasztronómia (és áldozatos anya) címén az a grízes tészta, a meztelen tészta és a kakukkfűtea. Vajon rossz anya vagyok? Vajon elegendő mentség erre a konyhai ámokfutásra, hogy 3 pléd alatt is reszketek?
