Anya lettem – Élet 135 centis derékbőséggel

Néha elfelejtem, hogy terhes vagyok. Szerencsére, a legtöbben a köszönés után emlékeztetnek rá “Úristen, mekkora a hasad!” felkiáltással.   Önmagam védelmére és önbizalmam erősítésére el kell mondanom, hogy most kevesebbet mutat a mérleg, mint egy évvel ezelőtt és az se elhanyagolható tény, hogy közben születés közeli gyerek van a hasamba. A régi nadrágok nem is jönnek rám derékban, csípőben viszont lecsúsznak, azonban nincs az a pénz, amiért újat vennék, mert már arra vagyok kíváncsi, hogy mi lesz a méretem karácsonyra… Bevallom, hogy kicsit izgulok a pajzsmirigyem miatt, mert Zsomborral is minden rendben volt a terhesség alatt, csak utána bolondult meg a szervezetem. Most is szépek az eredményeim, és remélem, a hormonális hullámvasutat most jobban veszem… Legalábbis tudom, hogy mire kell figyelni… A „karácsonyra már négyen leszünk” gondolat az elmúlt fél év alatt egyszerre volt távoli és belátható. – Éppen ma reggel kérdezte Zsombor, hogy mikor jön a Mikulás. Az időrend így néz ki nálunk: tesó, Mikulás, Karácsony, és nagyon szorítok azon, hogy valahova beleférjen az is, hogy cserép kerül a tetőnkre. És bár egyre fogy az idő, még mindig egyszerre közeli és távoli, hihetetlen és igenis érezhető, hogy mindjárt megszületik kisebbik fiam. A kicsi édes pofa, míg más szemérmesen combcsontot és arcot villant az ultrahangon, a miénk kukacot. Régóta érzem, hogy ő ugyanakkora hóhányó lesz, mint a bátyja, de most már meggyőződésem. Persze, néhány nappal az ultrahang előtt erősen elkezdtem lány neveken gondolkodni, mert a falusi terhesjóslás szerint a hasam állásából egyértelműen lánynak tűnik a gyerek. A jóslásokat a gyerekem élvezettel zavarja össze, harántból most lefordult a szülőcsatorna felé, azonban kicsit balra tartja a hátát-fenekét, amitől a hasam igen vicces formát tud felvenni. Szórakoztatásomról azonban nem csak a kicsi, hanem a nagy is boldogan gondoskodik. Zsombor, aki eddig 4 éve alatt 3 távirányítós autót kapott – igen, erre minden 35 fölötti férfi a szívéhez kap, mert legtöbbjük csak vágyakozott ilyen szuper játék iránt -, rákattant a távirányítós autókra. Persze, olyanra, ami működik és olyan éppen nem található a szekrényében. Megbeszéltem vele – éljen, az anyai szigor -, hogyha nagyobb lesz, akkor majd kap, de addig leheljen életet a régiekbe. A gyerek azonnal fogta az adást és csak néha-néha említette meg, hogyha nagy lesz, majd veszünk egy távirányítós autót. A nagyapjával viszont titkos összeköttetést teremtett, aki meg is lepte egy távirányítós autóval. Zsombor alig akart hinni a szemének – rólam nem is beszélve és majdnem félrenyeltem a húslevest – és legszebb mosolyát villantotta a nagyapjára, majd benyögte: „Köszönöm! Az isten áldjon meg!” (A leghalványabb dunsztom sincs arról, honnan szedi ezeket a szövegeket, bár érdekelne.)

Nekem is szükségem lenne egy távirányítóra, ugyanis szükségem lenne rá a fiúkhoz. Mindkettőhöz. Nagyobbik fiam – most, hogy őszi szünet van – minden reggel fél 7-kor kel (de utálom az óraátállítást) és teljes izgalomban, hogy végre játszhat.(Értsd: Nem kell oviba menni, van idő játszani.) – Most éppen sok üléses, óriás Lego buszon dolgozik, csak reggelizni hagyta abba a nagy munkát. – Bezzeg, ha oviba kell menni, akkor „Anya, lustizzunk még egy picit.” Kisebbik fiam, mint egy remek Skorpió (vagy talán Nyilas, még bármi lehet, teljesen elbizonytalanodtam) nem csak a népi jóslásoknak áll ellen, hanem a boszorkánykodásomnak is. Ami a többi férfinél működik, nála csődöt mond. Én október 29-re éreztem (reméltem, terveztem) a szülést, már márciusban mindenféle orvosi számítás nélkül, majd hiába jöttek a (kedvező) jelek: telihold és hidegfront, arról a gyönyörű hóesésről nem is beszélve, amikor életemben először havas esőben vezettem haza és a ködbe-hóba burkolózó tájat nézve csak annyi jutott az eszembe, hogy szép nap ez a születésre, a gyerekem köszöni, jól érzi magát. Bent. Ezek után persze az se meglepő, hogy amikor szívhangra kellett mennem, a gyerekem jóízűen aludt, nem mocorgott egy kicsit sem, miközben én a fél méteres zsinórral betonfödémig jártam a csipogó szerkezet környékét és többen próbáltuk ébredésre bírni. Amikor a nővérke feladta és kiültetett a folyosóra, a gyerek boldogan megrugdalta a belső szerveimet, mintegy jelezve, milyen elbánás jár annak, aki nem hagyja őt aludni. Illetve éreztem én ebben egy kis dacosságot és önfejűséget is. Csak hogy tudjam, ki a főnök. De nem hagyom magam. Gyorsan megtanítottam ma reggel Zsombornak, hogy „így, szépen összeteszed a kezedet, az öcséd meg majd így, ide teszi és akkor a tenyereteken fogtok engem hordani”. Zsombor azonnal ráállt a dologra, remélem, az öccsét is meg tudja majd győzni. Tehát itt tartok. Várakozom. A kórháztól és a szüléstől picit félek, de egyre jobban vágyom arra, hogy beleszimatolhassak kisebbik fiam nyakába, és próbálom összeszedni, mi mindent akarok megcsinálni a szülés előtt, de ezek a dolgok egyre kevesebb jelentőséggel bírnak a napok gördülésével. Azon is izgulok, hogy a férfiak hogyan lesznek meg itthon – mit vesznek fel, hogyan kapcsolják be a mosógépet és mit fognak enni -, amíg egyedül lesznek és vajon milyen gyorsan jöhetek haza a fiamhoz, mert mindkét fiamat szeretném magam mellett tudni… Majd erre az érzésre kell gondolnom akkor is, amikor ketten ugrálnak az idegeimen és csak egy nyugodt, forró fürdőre vágyom… Zsombor gyerekszáj: Robogunk a nulláson, mint a szél, erős a forgalom, mindenki siet haza. Mi éppen otthonról jövünk, ahol fél óráig nyitva volt az autó ajtaja… Szóval robogunk, mint a szél, amikor a fiam a gyerekülésben elkezd kiabálni: – Anya! Anya! Bogár! Bogár! Lelki szemeim előtt azonnal megjelent egy gyerek méretű bogár, ami agyon fogja csípni. Hátranézni viszont nem tudok, mert éppen felvillantak a féklámpák. (Később kiderült, hogy egy rendőrautó gördült a leálló sávban, ez okozta a fékhullámot.) – Milyen bogár? – Itt! Itt! Anya, nézd! – ordítja a gyerek szinte önkívületben és hallom, hogy az üvegre felszerelt napellenzőt piszkálja. Végre hátra tudok nézni, de nem is kell hátra, elég csak oldalra, ahol egy VW bogár gördül. – Látod, milyen szép? – kérdezi a fiam. Zsombor napok óta azt kéri, hogy rögtön uzsonna után menjünk érte. Tegnap én érkeztem jókor és nagyon boldog volt, hogy azt csináltam, amit kért. Ma az apja ment érte és jó időben: – Megdicsérlek – mondta a gyerek az apjának – Most hazamegyünk és legozhatunk. – Anya! Döntöttem! Leszel a feleségem?* – De én már apa felesége vagyok. – Nem számít! *A lányok kezdték az oviban a férj-feleség szerepek tisztázását. Egyszerűen bejelentették, többen is, hogy a Zsombor lesz a férjük. Zsombornak napokba telt, hogy feldolgozza a témát – én eddig nem tartottam nagyon fontosnak -, de amikor felfogta az egészet, képes volt erre a kinyilatkoztatásra. Nem tudom, hogy a tények ismeretében változtatna-e Freud az elképzelésein. Azonban az is az ovihoz tartozik, hogy egyik nap – amikor megfelelő időben érkeztem, azaz közvetlenül az uzsonna után -, az egész csoport letámadott. A lányok a kék virágomat dicsérték, a fiúk pedig az iránt érdeklődtek, miért nyeltem le Zsombor tesóját.