Nekem a nagy, boldog pillanatok ritkán sikerülnek, az apróbbak viszont egyre tökéletesebbek. Igaz, ilyenkor sohasem vagyok elegáns és a frizurám se címlapokra illő.
Dani és Zsombi, 2021/Fotó: Myreille
Ültünk az ebédlőasztalnál – Dani az asztlon ült – egy kis doboz “frissen főzött” dulce de leche föltött és fejtörőket olvastunk egymásnak. Már túl voltunk a vacsorán, már nyakunkba lihegett a “fürdés-fogmosás-alvás” és a szülőknek ezzel kijáró idegbaj.
A fiaink minden nap meglepődnek, hogy “már este van”. Pedig még annyi tervük (értsd: játék, videojáték, olvasás, mozizás) volt és most menni kell aludni. És így megy ez évek óta.
De abban a pillanatban nem számított, hogy nem lehet szétdobálni a ruhákat, a szétdobáltakat pedig össze kell szedni, a fogakat alaposan meg kell mosni, sőt, azt se tettem szóvá, hogy nem ülünk az étkezőasztalra. – Majd letörlöm az asztalt, ha elindulnak fürdeni. – Csak abban volt szigorúság – gyerek felügyelte szigorúság -, hogy nem lehet egyszerre sokat kivenni a karamellkrémből. “Túl keveset főztél anya!”
Miközben Dani és Zsombi azon töprengett hogyan lehet 3 almát 2 apa és a fiak között* egyenlően elosztani úgy, hogy nem vágjuk fel az almákat, hátradőltem és megállapítottam, hogy ez a boldogság. Csak így egyszerűen, most éppen csütörtök este.
Nem jelentek meg se csillámpónik, se unikornisok. Szivárvány se volt. A tenger távol volt. Az égen a Jupiter és a Szaturnusz már messze járt egymástól. A csillagok se ragyogták be az éjszakát, borult, felhős az este volt. Mégis, pontosan tudtam, hogy ez a boldogság. Egyszerű kis boldogság. Tökéletes boldogság.
A boldog pillanat, amire mindig vágyunk, amit hajszolunk, amiért képesek vagyunk órákat repülni és utazni, amihez talán illene szépen kiöltözni, heteken át várni az érkezését, majd bekeretezni és eltenni az emlékek közé. Mi meg itt ülünk “mackóban”. Fényképezni nem lehet, nem lehet kilépni és másik nézőponot felvenni, mert élni kell. A boldogságban.
Aztán ott van a másik boldog pillanat. Amikor kivittem a gyerekeket levegőzni – ne üljenek otthon egész nap – és nem jobbra mentünk, ahogyan terveztük, hanem egyenesen. Be az erdőbe, ropogott a levegő. Jégtüskék ültek mindenhol. A díszletből kitelt voltna egy fél Jégvarázs**, és mi megint nem voltunk jól öltözöttek. Most legalább csináltam egy képet a gyerekekről. Bárcsak a szelfizés is eszembe jutott volna, hiszen sapka volt rajtam. Persze, még azelőtt fotóztam, hogy bementünk az erdőbe és megint azt éreztem, hogy ez a boldogság. Mert a boldogság továbbra is lefényképezhetetlen. Élni kell.
Azt hiszem, hogy a boldogság az az állapot, amire számtalan leírás létezik. Mindegyik kicsit másként beszél róla, viszont nem érdemes egyikhez a másikhoz méregetni. A boldogság, ha van, akkor az tökéletes.
Elmondhatatlanul nem volt kedvem elindulni, ezernyi ötletem volt, hogy mi mást csinálhatnék. De el kellett indulni. A gyerekek miatt. Magam miatt. A 20 perces sétából egy óra lett. Nem csináltunk semmi nagy dolgot: nevettünk, havat ráztunk a fákról, ismeretlen utakon jártunk. Nem tervezünk el előre semmi, nem készültünk rá. És nem is a (jég)varázslatos díszlet és nem az erdő kellett hozzá.
A boldogság végtelen volt. Átjárta az idő minden szegletét. Szétfutott a múltban és jövőben is.
Mint amikor lefekvés előtt bemegyek a szobájukba és az alvó arcukat nézem.
Azután a konzervdoboz aljára értünk. Azután a fiúk egymásnak estek, mint a farkaskölykök. Azután reggel ébreszt a telefonom. És itt van, ami annyira hétköznapi.
Nem tudom, hogy az agyam mit fog művelni ezekkel az emlékekkel. Újra és újra átírja, tökéletesíti, mint költő a versét? Az is megtörténhet, hogy nagyon borús, fájdalommal átitatott napokon sötét színekkel átszinezi. De én ezeket a boldog pillanatokat nem adom! Se az idióta agyamnak***, se a felejtésnek. Így akarok a boldogságra emlékezni, ez akarom tudni a boldogságról, bármilyen állapotban is van a lelkem.
*Nagyapa-apa-gyerek=2 apa és 2 gyerek, de működik nagymama-anya-gyerek vonallal is.
**Jégvarázs! Dani! Jégvarázs!
***Van egy nagyon jó könyv, Dean Burnett: Az idióta agy – Miben töri a fejét a szürkeállományunk?, amit lassan két éve olvasok. Újra és újra, részleteiben, hol hosszabb, hol rövidebb ideig. És a családomat azzal terhelem, hogy mesélek róla. A legfelkavaróbb és legjobb könyv, amit valaha olvastam. És már bekészítettem a következő részt is: A boldog agy – A boldogság eredetének és értelmének tudománya.
