A lyukas szívről szívbemarkoló híreket kaptunk év elején. Rengeteg dolog átértékelődött bennem. Félelmetes, mennyit tanulok a fiaimtól.
A szilveszter különleges volt. Dani fiammal táncoltam, mert édes álmát erősen visszhangzó durrogások tördelték szét. Miközben apró karjaival átölelt, az járt az eszembe, milyen rövid és milyen hosszú egy év. Egy évvel korábban már a reményem is halódott, hogy megint terhes leszek és még egy gyerekem születik, most meg itt van és ölel és a nyakamba szuszog. De mennyi minden fért bele az elmúlt évbe. Egy terhesség, ezernyi gond, sok remény és mennyi-mennyi édes pillanat. Ha nem 2012-ben születik Dani fiam, akkor azt az évet sebesebben felejteném el, mint a másodpercmutató elhagyja éjfélt… Illúzió… Zsombor fiam fején örökre ott marad a halvány heg, ami a fürdőszobai elcsúszás emléke, akárcsak az a három halvány pötty, ami a bárányhimlőből maradt felnőttkori szexepilnek.
A 2013-as év indulását meghatározta az időpont, amit szív ultrahangra kaptunk. Mindenki nyugtatott, hogy a gyerekek kinövik a szívzörejt, nem kell aggódni. De én csak aggódtam. Az aggódás azóta bennem volt, amióta az orvos először mondta, hogy itt bizony szívzörej van. Az se nyugtatott meg, amikor a gyerekorvosunk megpróbált korábbi időpontot kérni a ultrahangra. Az eszemmel tudtam, nem jöhettünk volna haza a kórházból, ha nagy lenne a baj. Ha nagy lenne a baj, nem nőne a gyerek, mint a gomba.
Az aggódás, mint a fiam szívén a lyuk, láthatatlanul, de makacsul, bennem volt és van a mai napig.
Levetkőztettem Danit az ultrahangra és reménykedtem, hogy a lyuk már a múlt, nincs itt semmiféle gond, baj. A gyerekem gyönyörű, a jövő szép, nem kell aggódni. Nézem a monitoron a szürkeárnyalatos képeket, láttam a szíve dobogását és eszembe jutott, milyen volt, amikor először láttam dobogni a szívét. 8 hetes terhes voltam, az orvos odafordította a monitor és az értelmezhetetlen szemcsés szürkeségben parányi pulzálást láttam. Gyönyörű volt.
Most is csodálatos, ahogyan a kis szíve ver.
Dani (Fotó: Myreille)
Az orvos vizsgált – végtelen hosszú percek voltak -, én pedig vártam. Az apja pedig kint várt egy unatkozó négyévessel, nehezített pálya. Az orvos beszélni kezdett. Szavai tőrként fúródtak a szívembe: „nem zárom ki az esélyét, hogy benő”, „3-4 mm-es a lyuk, ami az ő méreteihez képest nagy”, „lélekben fel kell készülni a műtétre”, „lassú senyvedés”.
A zuhanás gyors volt, de gyorsan talpra is kellett állni. Ha csend van, még mindig fülemben csend a „lassú senyvedés”, de próbálok nem gondolni rá. Próbálok arra gondolni, hogy egyszerűen benő a lyuk. Kész, eltűnik. Sok gyereknek begyógyul egyéves koráig, Daninak is be fog gyógyulni. Nem katasztrófa, amit tudtunk, hiszen tudjuk, ha tudjuk, tudunk ellene tenni. Valahol olvastam, hogy 100-ból 1 gyerek születik veleszületett szívelégtelenséggel és ami Daninak van, az a leggyakoribb és a legkevésbé veszélyes. Ha műteni kell, rutinműtét.
De melyik szülő szereti egy mondatban hallani gyerekéről a szív és a műtét szót?
Bármi lehet. A legjobb és a legrosszabb kártya is még ott van a pakliban. Szerencsére remek orvosunk van, jó kezekben vagyunk, sokan támogatnak bennünket és rendszeresen járunk majd kontrollra. Jelenleg nem kell mást tenni, mint várni és bízni.
Ha nem tudnám, hogy valami nincs rendben, hogy a szíve feleslegesen többet dolgozik, mint kellene, akkor el se tudnám képzelni, hogy gond van. Dani gyönyörű baba és erős. Jól eszik és jól alszik és egyre többet gőgicsél és rötyög. Szó szerint rötyög. Ránk mosolyog és hihetetlenül boldog. Imád rajtam aludni. Széttárja apró karjait, átölel és a mellkasomon alszik. Én pedig üldögélek a(z átkozott kanapé helyett az átkozott) fotelban (amivel már összenőtt a seggem) és valahogy az a sürgetés, ami évek óta bennem volt megszűnt. A belső egyensúly és az erő, amit érzek, engem lep meg a legjobban.
Ui: Dani még mindig forog, azaz hasról hátra fordul. Volt egy hét, amikor kicsit elfelejtette, de azóta ismét rájött, hogyan kell és csinálja elégedetten. És apja legnagyobb büszkeségére végigéri a babakádat.
