Több részletben írt történet papír fecnikről, beteg gyerekekről és egy szétcsúszott, majd lenyugodott anyáról. Az élet nehéz, de szép…
1.
Bizonytalan vagyok. Sötétedik és mind a két gyerek alszik. Elmosogattam és nem tudom eldönteni, hogy a vacsorát kezdjem el főzni vagy vasaljak előtte egy keveset, de olyan nagy a csend, hogy rendszeresen ellenőrzöm a fiúkat, veszik-e a levegőt. Veszik. Szörcsögve. Mindkettő náthás. Köhögnek is. A kicsi hihetetlen hangokat gyárt köhögés címszó gyanánt. Megfagy bennem a vér, amikor hallom… Éppen a köhögős nyavalya miatt derült ki, hogy a fiaim az orromon és a lábujjaimon kívül is örököltek tőlem valamit. A kicsi éppen úgy nyüszög alvás közben, mint én – legalábbis a férj ezt állítja -, a nagy pedig ugyanolyan nehezen szabadul a köhögéstől, mint én. Ha eddig nem lett volna erős elhatározásom arról, nem szülök több gyereket, most megerősödött volna. Én csak szépet és jót akartam adni a gyerekeimnek, erre csak tökéletlenséget kaptak… A betegségük pedig kiborít. Aggódom és utálom a tehetetlenséget.
2.
Éppen négy hete… Ilyenkor már a szülészeten voltam, a műtétre vártam és egyre idegesebb voltam. Azóta minden nap egy esztendő. Miután Zsombor két hétig itthon volt, mert bárányhimlős volt, négy napot járt oviba. Erre az időre esik, hogy jött a Mikulás. Az esemény nem volt felhőtlenül boldog, mert előtte nap, amikor a csizmáját takarította – Zsombor optimista volt, mert a hótaposója mellé a gumicsizmáját is az ablakba tette – azon parázott, hogyha a Mikulás neki virgácsot hoz, akkor összetöri és kidobja a kukába. Mert ő igenis jó gyerek volt.
Felnőttként az egyik legizgalmasabb és legstresszesebb dolog a csizmákba rejteni az ajándékot. Mert ha véletlenül megébred a gyerek – az ágya melletti ablakba tette a csizmákat, hátha látni fogja a Mikulást -, akkor hogyan magyarázom el neki, miért próbálom kilopni a csizmájából az ajándékokat. Mert azt, ugye, mégse vallhatom be, hogy éppen a Mikulás helyett dolgozom.
December 6-án reggel, valamikor a hajnali órákban – még sötét volt – arra ébredtünk, hogy Zsombi kiabál: Igazam volt! Majd a hálószoba és a saját szobája között rohangálva újabbnál újabb ajándékokkal jelenik meg. Kapott csokit, vonalzót és celluxot. A vonalzóból a férjem direkt a kisebbet választotta – jó legyen gyerekkézbe – és csalódottságát alig bírta elrejteni, amikor a nagyobbik fia kijelentette: Lehetne nagyobb! A celluxnak is nagy sikere volt, azonnal meg kellett kezdeni és folytatódott a millió fecni országa.
Életem egyik legjobb befektetése egy 199 forintos olló volt, amit a nyáron vettem a fiamnak. A Fül addig is szívesen vágott, de azóta sportot űz a dologból. Elmélete szerint papírból és celluxból mindent meg lehet építeni. Tényleg mindent! Repülőt, álarcot, vonatot, de még igazi távcsövet is. Pár napja pedig belépett abba a korszakba, amikor rajzol, majd a rajzot vágja ki. A macska álarc annyira szép lett, hogy bejelentkeztem fotózásra.
Most éppen az asztalnál ül, megint rajzol, színez és vág, közben pedig énekel: „jaj, de szép a karácsonyfa, ragyog rajta a sok derta…hadegyemmeg…”
Ennek a nagy kreatív munkának az egyetlen hátránya, hogy pár pillanat alatt apró papírfecnik lepik el az asztal környékét és hiába szedjük össze, pár pillanat alatt megint felhalmozódnak.
3.
Öt óra és sötét van. Hiába tudom, hogy korábban sötétedik, úgy érzem, mintha 9 óra lenne. Mindkét gyerek alszik, egyik sem szörcsög. A nagy meggyógyult, a kicsi még beteg – ma többször bukta vissza az anyatejet és csak a védőnő megnyugtató szavai hatására csökkent valamelyest az idegességem -, de valahogy alvás közben nem szörcsög. Az ébrenlétek nehezek vele: köhög, tüsszög, küzd a takonnyal és férfiasan beteg. Az arca csupa fájdalom és szenvedés. Megszakad a szívem. Csak akkor érzem jól magam, amikor elmosolyodik. Néha akkor, amikor rámosolygok – ez különösen jó érzés -, de néha álmában, teli hassal.
Ma egy hónapos. Amikor nem alszik, akkor Szemenagy Dániel. Nagyon érdeklődő, kíváncsi. Szeret hanyatt feküdni, de olyan parás anyával, mint én, nem sok alkalma van rá. Talán ez ösztönzi arra, hogy kinyomja magát mellkasból és tartsa a fejét. Nem merem megnézni, hogy mikor kellene ezt csinálnia, de az biztos, hogy nem 1 hónaposan. Ha 9 hónaposan futni fog, elképzelni nem tudom, mit fogok csinálni…
Minden, amit elterveztem, hogy így és úgy lesz Dani születése után, és ezek az elképzelések porrá égett a valóság oltárán. Én magam is változtam. A fiúk arra tanítottak meg, hogy „most ennek van az ideje, tessék erre koncentrálni”. Már nem fáj hajnalban a sötétben üldögélni és nézni a sötétet meg az utcai lámpa fényét és az sem stresszel, mennyi mindent kell elintézni, amikor este mindkét fiú elaludt, mesét olvasok Zsombinak és beszélgetek vele, még akkor is, ha eljátszott a lefekvési időt. Én magam számára is eltűnök, és amikor Zsombor kiabál, hogy Ana! Ana! akkor definiálódom.
4.
“Anya, menj egy kicsit távolabb!” – közli a fiam, amikor befejezem Dani etetését és odabújok mellé az ágyba. Imádom a kettősségét, ebben is hasonlít rám. Várja, hogy menjek, hogy odafeküdjek mellé, de nem bírja, ha a nyakába szuszogok. Amúgy meg karácsony lázban ég. Ma szívószálból és celluxból karácsonyi dekorációt – ezt ő mondta így – készített, az ágyban pedig azt számolgatta, vajon hányat kell még aludni, hogy jöjjön a Jézuska. A nyolc, az sok, állapítja meg, majd hosszas elmélkedésbe fog arról, milyen starwarsos LEGO-t hozzon neki meglepetésként a Jézuska.
Délután kihasználtuk az alkalmat, hogy Dani aludt és nem kellett se főzni, se takarítani, se mosogatni, se semmi és játszottunk. Kirakóztunk és társasoztunk. A LEGO-t elvette az apja, mert összeakasztották a bajszukat. A társasozást Zsombi nyerte, így most társasozni is szeret. (Van esélyem arra, hogy ne égjek be a Ki nevet a végén?-nel szenteste.) Jut eszembe. Valamelyik nap kirúgtam a hámból: jött hozzám fodrász és vettem Daninak 2 sapkát.
5.
Gyerekszáj:
– Zsombor, mit ennél? Tócsnit vagy sztrapacskát?
– Halacskát rizzsel.
– Nem halacska, hanem sztrapacska…
– Az is olyan, mint a halacska?
– Anya, kaphatok egy csókot?
– Persze! Megyek és beindul a puszigép. – mondtam, bár meg voltam lepődve nagyon, mert csókot nem szoktunk egymásnak adni, csak puszit.
– Nem olyat, hanem olyat, amiben üzenet van és csoki. – magyarázza a fiam. És nekem leesik a tantusz: pár nappal korábban kaptam egy zacskó Bacci-t és persze a fiam is kapott belőle és most is csak csokit akar…
