Anya lettem – Amikor a kanál azt mondta, kocc-kocc

Kudarcokról, távolságról, felismerésről és az élet apró örömeiről. Erről szól az elmúlt két hónapunk. Remélem, semmit nem rontottam el végleg. Szinte napra pontosan egy hónappal ezelőtt ezt írtam, vázlatnak szántam, amint már csak át kell olvasni , de ennél tovább nem jutottam… Ma voltunk orvosnál. Úgy szerettem volna már bőgni a megkönnyebbüléstől, amikor az orvos azt mondja, hogy „anya, nincs itt már semmi lyuk, találkozunk 1 év múlva”. De nem mondta. 3 hónap múlva újra jelenés. Kérdezgettem a műtétről, az előtte-utána dolgokról, de én még mindig hiszek abban a kicsi esélyben, hogy 1 éves koráig zárulhat. Most annyit tudok, hogy valamikor 3 éves koráig műtik Danit, ha nem zárul a lyuk a két kamra között. Dani igazán mokány kölyök. Félévesen 7550 grammal és 68,5 centivel mérlegelt. Zsombor annak idején 50 grammal volt több. Ez a tény megnyugtat.

Tegnap Zsombor egy párnával püfölt engem – szerinte ez a párnacsata – és Dani teli szájjal kacagott. Hangosan, gurgulázón. Elképesztő milyen cinkos kapcsolat van a két fiú között és nem tudom elmondani, hogy én ennek mennyire örülök. Annak viszont egyáltalán nem, hogy Zsomborral sokszor elbukom, mint (jó) anya. Unom és fáraszt, hogy mindig ugyanazokat a dolgokat kell elmondanom és mintha a falnak beszélnék. Egyik nap éppen arra kértem Zsombit, hogy várjon két pillanatot, adok neki banánt, mert nem éri el. Nem várt. Leverte a kávéfőzőt. A fejemet elöntötte a lila köd és azt kiabáltam neki, hogy átkozott kölyök. Amint elhagyta a számat a szó, teljesen ledermedtem. Nem tudtam, hogyan mondhattam. Nem tudtam, hogyan tódultak ezek a szavak a számra. Nem volt semmi magyarázatom arra, hogy ezt kimondtam. Jeges szorítást éreztem a gyomromban, hogy most végképp tönkretettem a fiam. Tönkretettem a számomra legdrágább dolgot. Utána beszélgettünk és elmondtam neki, hogy nem átkozott, hogy butaságokat beszéltem és ne haragudjon, és nagyon, de nagyon szeretem. És amikor kibuggyantak a könnyei, annyira, de annyira hülyének éreztem magam. Csak azt ismételgettem, hogy nagyon, de nagyon szeretem és akkor is szeretem, ha mérges vagyok. Egyre többször érzem, hogy a gyerekek lerágják a húsom, hogy kikészülök, hogy kikészültem. Hogy jó lenne egyszer négy óránál többet aludni, hogy jó lenne, ha néha-néha kapnék levegőt. Most, hogy Zsombor jár oviba, kicsit könnyebb, mert nem kell szétszakadnom a két fiam között, de még bennem van az elmúlt hónapok feszültsége, a mosogató mindig tele van mosatlannal és több lavórnyi ruha várja a vasalást. Mindennel lemaradásban vagyok. És már ezt is unom. Pár nap és változik minden. Felfordul az életünk és remélem, amikor az új vágányok kialakulnak, jobban tudom szervezni az életünket, könnyebbé tehetem az életemet. Megszűnik az átmenet, az ideiglenesség és lehet vackolódni. Igen, fordult az életünk. Tudtam, hogy ez az időszak fontos változásokat hoz az életünkben és a háromból még csak egy hónap telt el, máris világosan látszanak az új dolgok. Anya rengeteget segít a gyerekekkel és mindenben, kialudtam magam, voltam kozmetikusnál, kreatívnak érzem magam és a mérleg hétről hétre kevesebbet mutat, de még mindig rengeteg a lemaradásom. Ami nehéz, hogy szétszakadt a család. De talán – sőt biztosan – ez a tapasztalat kellett ahhoz, hogy minden sejtem mélyéig pontosan tudjam, hogy mit akarok. Az akarom, hogy mi négyen jól működő család legyünk. Együtt. Látom, hogyan tudjuk erősíteni egymást és látom, hogy a régi problémák megoldhatóak. Ingázom a férjem és a gyerekeim között – 100 km a távolság és 3-4 naponta megteszem – és ez ugyanolyan nehéz, amikor a két gyereket próbálom lefektetni két szobában egyszerre. Nem tudok egyszerre két helyen lenni. Most látom csak, milyen jó ötlet volt, hogy a két gyerekszobát először alvó- és játszószoba felosztásban fogjuk használni. (Bár csak költöznénk már, de még a legoptimistább számítás szerint is 2 hónap.) Közben azon a napon, amikor 37 éves lettem, Dani fiam 7 hónapos lett. (Ma már 7 hónapos és 10 napos.) Felül és néha fókázva, néha szabályosan, váltott lábbal kúszik. Ha meg akar szerezni valamit, akkor elmegy érte. Nem ismer lehetetlent. Tegnap vettem észre, hogy az egyik fog áttörte az ínyét és ekkor jöttem rá, miért vág már napok óta hörcsögarcot: a nyelvével piszkálja az új “dolgot” a szájában. Zsombornak elkezdtünk gyűjteni a Ferraris LEGOkat. (Note: legalább egyet Daninak is félre kell tenni, meg a békesség kedvéért egy ugyanolyat Zsombornak is.) Zsomborral a viszonyunk változatlan. Mély szeretet és nagy összeveszések jellemzik. Ragaszkodik hozzám, soha ilyen anyás nem volt még, bókol is, egyre többször mondja azt, hogy „olyan szép vagy, mint egy királylány”, de simán az őrületbe kerget azzal, hogy figyelmen kívül hagyja, amit kérek tőle. Makacs és okos. Lehengerlő. De akármennyire is imádom, a szabályokat be kell tartania. Alvásidőben nem lehet énekelni és Bijabóval beszélgetni a halas kamionról. Ha hívom, akkor oda kell jönnie hozzám. Ha Dani alszik, akkor nem üvöltheti végig az egész házat. Nem kell síris csendben lenni, de az ordítás nem jó. Evés közben nem ugrálunk fel az asztaltól. Ha kiszállunk az autóból, akkor ott kell mellettem maradnia. Egyedül kell felöltöznie és hisztizhet, de attól csak azért se fogok neki segíteni, viszont ha kéri, normális hangon, akkor akár még öltözni is segítek. Sokat vagyunk Zsomborral. Együtt járunk vásárolni, megnéztük a Szörny Egyetemet és meglátogattuk az apját. Egyre többször mondja, hogy haza akar menni. Legújabb kedvenc meséje a Kifli, a viking, legalábbis ezt kell mesélnem neki. Megtanítottam neki az alsó szervát játék teniszütővel és az ugróiskola is egyre jobban megy neki. Most éppen itt Legozik mellettem és énekel. A „The wheels on the bus go round and round” dalt énekli hol édes angol kiejtéssel, hol pedig saját verziójában. Tegnap viszont a „Boldogság gyere haza! Boldogság gyere haza! Boldogság gyere haza! Ebédidő van!” volt a sláger. Felébredt Dani, így – megint – rohanok, nem olvasom vissza. Zsombi, Dani, szeretlek! Mindig és örökké, bármi is történik.