Az anyai büszkeség már nem csak egy fogalom, hanem bennem él. A fiam napról napra lenyűgöz és elkápráztat.
Korábban 47 fejezet volt az Anya lettem! és a határidő inspirációja nélkül csak felfirkantott mondatokra és élménytöredékekre futotta. Mondogattam, ha Zsombor naplójáról kérdeztek, hogy folytatni szeretném, csak időm legyen rá. Időm persze sohasem lett és most sincs, az alvási időből lopok el perceket, de erős bennem a vágy, hogy megint írjak az anyaságomról és a fiamról.
Egyértelmű fordulópontot az jelentett, amikor T. keményen beszélt a fiamról, szinte haragosan, mert a gyerek miatt nincs időm semmire és használhatatlan vagyok, mint barát. Az anyai ösztön azonnal vérfarkas formájában robban elő, és mivel nem vagyok egy vérengző fajta, ezért inkább kicsit hátra léptem. Abban a pillanatban, hogy kikerültem az elmúlt egy év nézőpontjából, hirtelen csodás lett minden.
Délutáni alvás, miközben Bijabót öleli.
Ésszel eddig is tudtam, hogy évekig vártam a gyerekre és benne van a pakliban, hogy hiába szeretnék több gyereket, lehet, hogy nem lehet, és nagy ajándék a fiam, de most a szív minden sejtjét átjárta ez az érzés. Kit érdekel, hogy nem tudok elmenni ebédelni valakivel, mert a fiam délutáni álmát kell vigyáznom, és kit érdekel, hogy fenekestül felfordult az életem, hiszen van egy remek fiam, aki úgy tükröz vissza, mint egyetlen barátom se és bevallom, tetszik, amit általa magamból látok.
Csak nevetni tudok, amikor egyméternyi és két és fél éves fiam a lábával húzza oda a csap elé a fellépőt, éppen úgy, mint az anyja, és csak lábbal hajlandó bekapcsolni a porszívót, éppen úgy, mint az anyja. Ha előveszem a tojást a hűtőből, már rohan a székért, hogy jön segíteni, mert sütünk és profi módon dagasztja a tésztát.
A porszívóval nagyon hosszú ideig haragos viszonyban állt, de amióta ő porszívózhat, szinte egész nap takarítana. Nem gátolom a kiteljesedésben, örülök, ha valaki segít a takarításban, remélem, 10 év múlva is ugyanilyen lesz lelkesedése.
A napokban történt: éppen kihasználtam az időt, amíg egyedül autózott, és megnéztem a leveleimet. Nagy hirtelen rohant hozzám, hogy Pótita! Pótita! Nem értettem, mire gondol, ezért kértem, mutassa meg. Remek gyerekem a fotelhez vezetett, majd bemutatott alá. Pótita! És igen, félelmetes porcicák laktak alatta. Összeszedtem, a fiam pedig játszott tovább. Mindenesetre vendégségbe mostanság óvatosan visszük.
Oké, évek óta nem egyedül játok vécére – és olykor egészen jó volna -, de milyen vicces, amikor az üres vécépapír gurigákból távcsövet csinálunk és a Fül azon át kémleli a világot. A laptopom előtt sem ülhetek nyugodtan, mert az ölembe mászik – először felmászik mögém, majd ráül a radiátorra és onnan mászik át az ölembe, így szinte lehetetlen letenni – és sorolja a kéréseket: bu (busz), pí bu (piros busz), tandida (targonca) és Bugatti, olykor Bugattika (igen, ez a Bugatti Veyron). Rendes anya lévén képeket keresek legjobb barátom (google) segítségével és ámulunk-bámulunk.
Imádom, hogy egyre többet és egyre cserfesebben beszél a fiam. Ha valamit ő akar csinálni, akkor tántoríthatatlanul ismételgeti, hogy Bombi! Bombi! Bombi!, tehát ő keveri a süteményt, ő tartja a zuhanyrózsát és ő kapcsolja be a porszívót. Lefekvéskor követeli, hogy Bóbita, Bóbita és amikor ő lefekteti a Bijabót (aki tulajdonképpen egy nyúl és a átmeneti tárgy az életében), megsimogatja a nyúl arcát és rázendít a Bóbitára.
Most már ő is viszi magával a világjáró moksha-táskát és benne a Bijabót.
Nem is gondoltam, hogy ennyi mindent tudok mesélni, pedig a birkóról (birkózásról) nem is beszéltem és a waka, waka is kimaradt és az is, hogy voltunk a Rómain, ahova a Bijabót egy moksha-táskában hozta, és már alig fér el a kiságyban, aminek hónapokkal ezelőtt levettük az oldalát és azóta a gyerek hajnalban elég gyakran átjön hozzánk…
