Erről 10 év múlva lenne elegáns beszélni, de most aktuális

Amikor azon kapom magam, hogy a zuhany alatt (gondolatban) nem írok, hanem festek, akkor biztosan tudom, hogy történt valami.

Egyszerre jöttem zavarba és öntött el a büszkeség, amikor először megkérdezték tőlem, hogy mióta festek. Akkor már hat napja festettem.

Kiből lesz művész?

Úgy illene, hogy akkor írjak a festésről, beszéljek művészetről, ha már két tucat kiállítás lenne mögöttem, a nevemet és a képeimet legalább a fél világ ismerné, és a legnagyobb aukciósházak árverésén kazalnyi pénzért kelnének el a képeim. Talán ez is megesik majd, talán nem. Nem számít.

Ami fontos, hogyha 1 hónap, 1 év vagy 10 év távlatából visszanézek majd ezekre a júliusi napokra, sohase tudom majd ugyanolyan pontosan felidézni, hogy mit éreztem az elmúlt hetekben, mint most. Addigra az agyam milliószor átírja az emlékeimet és az engem átjáró érzések emlékét. Addigra minden kudarc és minden siker egyértelmű lesz, mintha más utat nem is járhattam volna, pedig most előttem áll a minden, a semmi és közte minden lehetőség.

De a legfontosabb, hogy minél többet festek, annál kevésbé leszek ösztönös, zsigeri. Minden képpel tudatosabb, gyakorlottabb és ezzel kontrolláltabb leszek. Most a festés ugyanolyan felszabadító, mint 2002-ben az írás volt.

Ma se szeretek kevésbé írni, mint anno, de már nem úgy írok, mint régen. Csúnya is lenne, ha semmit se változtam volna az elmúlt 18 évben, ha semmit se tanultam volna, hiszen szerettem volt fejlődni, egyre jobbá válni. Ráadásul nekem ez a “túlélési stratégiám” figyelni, kérdezni, tanulni, és mindig egy lépéssel előrébb jutni. Fogalmam sincs, honnan van meg bennem a growth mindset, mert hosszú listát tudnék írni arról, mi mindennel akadályozom saját magam.

Mi a művészet?

Én tényleg pár napja festek vászonra olajfestékkel. (Februárban Ninjago Lloyd jelmezt festettem, áprilisban pedig Hamza kezet rajzoltam.) De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az olajfestéket már egy éve megvettem, és már előtte is nézegettem videókat művészekről alkotás közben, kiállításokra pedig rendszeresen járok. 10 évvel ezelőtt, a Glenn Brown kiállításon kiállításon már becsípődött valami: egészen lenyűgözött, hogy a vastag, durva ecsetvonások csak a látszat. Legutóbb pedig Bernát András, Eric Zammitt, James Austin Murray, Alex Couwenberg, Shane Guffogg, Sigrid Burton, Ryan McCann, Dion Johnson, Kerry Kugelman és Banksy kavart fel rendesen.

Az utolsó lökést az adta, hogy rám szakadt egy kötelezettségektől mentesebb időszak, végre volt időm saját magamra és a gondolataimra, vettem vásznat és ecsetet fogtam. Azt már korábban is tudtam, hogy a tájképek nem érdekelnek, viszont foglalkoztatnak a struktúrák, a rétegek. Pár nap alatt elfestettem minden vásznak, a férjem pedig a kidobásra ítélt farostlemezből vágott nekem táblát. Festettem mindenre és mindennel.

A születése pillanatában minden képet végtelenül szerettem és mindegyik közel áll a szívemhez, de az egyik legkedvesebb a Together, mert ahhoz a Ninjago jelmezből megmaradt akril festéket használtam, ráadásul a két vásznat eredetileg a fiaimnak vettem, de voltak olyan jó fejek, hogy nekem adták. (Azóta már vettem nekik újakat, és azokat még nem festettem el.)

Amikor írni kezdtem, az volt a legmeghatározóbb élményem, hogy én bármilyen egyértelműen fogalmazok (próbálok fogalmazni), mindenki átszűri magán az olvasottakat és az eredmény elég messze esik tőlem. Pedig akkor megértésre vágytam, hogy értsenek. A festéssel éppen ellentétes a helyzet. Semmit sem kell látni, érezni vagy érteni. Én csinálok valamit, ami szórakoztat, a többit mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja.

A Together nekem az összetartozás jelenti. Kicsit a szerelmet is, mert a két kép önmagában is megállja a helyét, de a kettő együtt összecseng. Akkor is összecseng, ha az egyik képet 90 fokkal elforgatom. Nincs kötelező iránya se. Úgy kell a falra tenni, ahogy a birtokosának tetszik. Nem tőlem függ.

Mindenféle erősebb magyarázat nélkül megkérdeztem, mások mit látnak ebben ebben a páros festményben:

Gitár.

Vonatkerekek.

Kandinsky.

Brazilia, kávébab.

Kávé.

Érik a padlizsán. 

Nekem erről kicsit a Trollok 2 jut eszembe, ahol egy gitárra a húrokat gyűjti össze a kis gonosz rocker lány. Egy valami nem stimmel, hogy akusztikus gitár hangulata van a képnek, pedig a filmben basszus gitár van:D A másik amit már említettek, hogy kávészem 🙂 Ha elfordítjuk a képet, akkor EVA a robotlány feje a Walle-ből 😀

Mindegyik tökéletes, lenyűgöznek ezek az asszociációk, nekem egyik se jutott az eszembe. Csak formákat és vonalakat rajzoltam, hogy az összetartozást érzékeltessem.

A legmámorítóbb viszont az, hogy pár (vagy több) pillanatra olyan teret tudtam kinyitni másoknak, ahol talán csak ritkán időznek.

Milyen jó lenne teleplakátolni a város a festményeimmel! Az akciós banán mellé tenni valamit, ami megdöccenti a hétköznapok rutinját.

A Flow és a Breath a legutolsó festményeim. (Igen, egy festmény kiszanáltam, még nem tudom, hogy kidobom vagy átfestem.) Sohase hittem volna magamról, hogy képes vagyok akár negyvenszer is nekiállni egy “vonalnak” és addig húzni újra és újra, amíg minden részletében olyan lesz, amilyenre vágyom. És nem tántorít, hogy már szakad rólam a veríték, fáj a derekam, a kezem, a mozdulatnak könnyűnek és magabiztosnak kell lennie. Majd, amikor leteszem az ecsetet, nem felejtem el a festmény, hanem nézegetem. Naponta megállok, rápillantok és átjár az az érzés, ami már régóta hiányzott a hétköznapi rohanásban. Új dimenziók ezek nekem.

Legszívesebben egész nap festenék, de az olajfesték lassan szárad és már így is túl nagy részt áldoztam be a nappaliból. Vettem egy festőállványt is, hogy az majd kordában tart, de miközben az állványon száradt a kép, a földön két másik képnek is nekiálltam. Tarthatatlan helyzet volt és nemcsak azért, mert jógázni se tudtam. Így most a nagyon aktív időszakokat csendesebbek követik, amikor csak fejben festek, csukott szemmel vagy a zuhany alatt.