Mindent felforgatott: divatfotózáshoz a modelleket az utcára vitte, állóképen a mozgásnak emelt emlékművet és minden pillanatban kihívta maga ellen a sorsot. Hamburg, Berlin, New York, San Francisco és Moszkva után a budapesti Ludwig Múzeum ad otthont Martin Munkácsi, a magyar származású, ám az Egyesült Államokban világhírt szerzett fotós eddigi legátfogóbb retrospektív kiállításának. A szegény családból származó és később a legjelentősebb lapoknak sztárgázsiért dolgozó fotóriporter magánéletével és szakmai tevékenységével kapcsolatban is sok még a feltáratlan kérdés, az ellentmondás. Fiatal fotóriporterként Magyarországon mindenekelőtt sporteseményekről tudósított – úgy vett kamerát a kezébe, hogyha kiadták neki, ha már ott van megírni a cikket, kattintson is néhányat… -, majd a húszas évek végén Berlinben, Moholy-Nagy Lászlóval és a később Robert Capa néven ismertté vált Friedmann Endre Ernővel dolgozott együtt a fénykorát élő német magazinpiac olyan innovatív lapjainál, mint a Die Dame, a Koralle vagy a Vu. Ezekben az években kimondottan a szociofotó dokumentarista megközelítésmódja érdekelte, felvételeket készített szegényes pincelakásokról, pólómérkőzésekről, a szabad strandokon fürdőzőkről, a Berlinhez közeli női repülős iskoláról vagy a német birodalmi haderő csapatainak meneteléséről. Az 1933-as történelmi fordulat és a Berliner Illustrirte Zeitung kiadójának árjásítása után elhagyta Németországot, elvállalta a Harper’s Bazaar felkérését és New Yorkba költözött. „Think while you shoot” – szólt az ars poeticája, azaz miközben kamerával a kezében élt és mindent villámgyorsan lencsevégre kapott, a komponálást, a kattintás pillanatában megszülető gondolatot hirdette. Forradalmasította a divatfotográfiát, Munkácsit sajátos kompozíciós elvei és a modellek műtermen kívüli fotózása miatt a negyvenes években a divatfotó megújítójának tartották. Első pillanatban nem mellbevágóak Munkácsi divatfotói, hiszen napjainkban bármelyik magazinban nagyon hasonló képeket lehet látni. Carmel Snow a Harper’s Bazaar főszerkesztőjének visszaemlékezése azonban jól mutatja Munkácsi újszerű hozzáállását: Carmel Snow világa (részlet) “Ösztönösen arra vágytam, hogy egy kis friss levegőt vigyek a lapba, tehát elkezdtem olyan sajtófotókat keresni, amelyek kissé mozgalmasak. Ez lett életem első “felfedezése”. Frederic Varady mutatott nekem néhány sajtófotót, amelyeket honfitára egy Martin Munkácsi nevű magyar publikált a Die Dame cimű lapban. Kiderült, hogy Munkácsi véletlenül éppen New Yorkban van két napig. Emlékszem milyen öröm fogott el a hírre, hogy ez az ember itt van! Ez novemberben történt. A decemberi Palm Beach számunkat ugyan már lezártuk és Munkácsi még életében nem csinált divatfotókat, de mégis úgy döntöttem, újra fotóztatom vele azokat a fürdőruhás képeket, amelyeket, mint rendesen, műteremben, festet háttér előtt csináltunk. Azt kértem, hadd találkozzam Munkácsival most, azonnal. Sohasem fogom elfelejteni a napot, amikor a két magyarral elmentünk a tengerpartra, a Piping Rock Beach-re. Lucile Brokaw volt a manöken, hideg volt, szürke és lehangoló idő, egyáltalán nem szerencsés egy “ragyogó” fürdőhelyi kép elkészítéséhez. Munkácsi egy szót se beszélt angolul, de egyből vadul gesztikulálni kezdett. “Mit akar, mit csináljunk?” Végül is sikerült megértenünk egymást, miközben együttérzően dideregtem Lucile-lel. Bár a fürdőruhája sokkal többet takart, mint a mai bikinik, meg volt rajta egy köpeny is, mégis szinte elkékült a hidegtől. Úgy tűnt, Munkácsi azt akarja, hogy Lucile feléje szaladjon. Soha azelőtt még nem csináltak divatfotót ilyen “pózban” (még a vitorlás képeket is stúdióban csinálták makett hajóval), de Lucile benne volt a dologban, mint ahogy én is. Az eredmény, egy tipikus, mozgásban lévő amerikai lány képe, amint a köpenye lobog mögötte, bevonult a fotográfia történelmébe. Munkácsi csinálta az első “akciós” kivatfotót és ez egy új folyamatot indított el, amely Avedonnál kulmilálódik napjainkban. Hát ez volt a nagy újítás, amelyet a Harper’s Bazaar-nál bevezettem. (Nemsokára a futó és ugráló lányokat ábrázoló képei olyan módon jelenhettek meg, ahogy megérdemelték – már nem zárták keretbe őket. Ez a második, 1934es felfedezésemnek, Alexey Brodovitch-nak köszönhető.)” Munkácsi tragikus halála után jelentős amerikai múzeumok utasították el a Munkácsi-archívum adományát. Képei és negatívjai szétszóródtak az egész világon, hagyatékának legnagyobb része évtizedekre eltűnt, majd egy szerencsés véletlen folytán néhány évvel ezelőtt előkerült. F.C. Gundlach, a neves német divatfotós és gyűjtő jóvoltából Martin Munkácsi valamennyi alkotói korszakát bemutató életmű-kiállítás tekinthető meg a Ludwig Múzeumban. A kiállítás 1923-tól 1963-ig készült több mint 250 képet, közöttük jelentős arányban vintage fotókat mutat be. A retrospektív kiállításon olyan folyóiratok válogatott példányai is láthatók, amelyeknek Munkácsi dolgozott: a Budapesten megjelent Pesti Napló, berlini éveiből a Berliner Illustrirte Zeitung és az Uhu, valamint amerikai korszakából a Harper’s Bazaar, a Life és a Ladies’ Home Journal. Ezenkívül a kiállítótérben helyet kaptak saját publikációi és alkotói tevékenységét ismertető monográfiáinak első kiadásai, valamint olyan jelentős fotográfiai évkönyvek, amelyekben szerepelt. Apróság, de én kedvelem az élelmes embereket: Martin Munkácsi Photoshop nélkül is ügyesen játszott a fotóival. Az egyik híres képe pár hét eltéréssel jelent meg a Berliner Illustrirte Zeitung és a Pesti Napló címlapján. A két kép persze nem volt teljesen azonos. Az egyiken a nagy napernyő alatt egyetlen nő látható és úgy adta el a képet, hogy “Greta Garbo nyaral”, a másikon viszont ott van még két másik láb és a Pesti Naplóban Rio de Janeiro címet viselte. Azt tudjuk, hogy az eredeti fotón két nőt takart a napernyő és az 1932 körül készült.
