Hét festmény Somogyi Réka naplójából

Somogyi Réka saját életét festi meg: ami történik vele, ami foglalkoztatja. Időrendben nézegetni a képeket, intim vallomás. Somogyi Rékával még sohasem találkoztam, sohasem ültem le vele kávézni, sohasem láttam a szemét (a fotó nem számít), de érzem a lelkét. A Támasz, Advent 2014 című képénél már nem bírtam tovább és megírtam neki, hogy amióta “naponta találkozunk”, jobban értem a képeit. Nem csak tudom, hogy a selyemre festett képei személyes naplók, hanem  értem őt. Ő erre annyit válaszolt, hogy de jó, hogy Hallasz! Ezt a vágyat is pontosan ismerem: napról napra leírom itt és ott, ami engem foglalkoztat, és régen azt hittem, hogy egyszerűen összerakható a kép, kinyíltam, mint egy virág, a tények viszont azt mutatják, hogy bonyolult engem megfejteni. És úgy általában bonyolult a világot megfejteni. Az elszállt szép remények maguk után hagyták a hitet, hogy “szóképekből” senkit se lehet igazán érteni, csak érezni és szeretni, és a legtöbb, amit az ember tehet, hogy figyel. Figyel arra amit a másik mondd, ír és lefest. Nem a visszhangot figyelni, amit a sorai, képei bennünk keltenek, nem a felidézett hasonlóságokra, hanem arra figyelni, amiről mesél, amit megmutat magából. Rékával időrendi sorrendbe állítottuk hét festményét és Réka festett naplólapok mellé hosszabb-rövidebb magyarázatokat is adott. Nézzétek! Lássátok! Halljátok!

Somogyi Réka: “Egy pasi után voltam itt. Ja, még egy asszonynak is reagálni kell arra, ami jön és megy. Hiába mesélte azt a mese, hogy boldogan éltek, amíg meg haltak, ez nem az én mesém. Én semmi mást nem csinálok, csak nem akarom megúszni a történeteket. Naná, félek attól, hogy megsérülök, ki nem, de aztán inkább a sebek gyógyításával töltöm az időt, mint azzal, hogy elképzelem, milyen lett volna, ha megélem. Egy játékszabályom van: annak, aki nekem a legfontosabb mindent elmesélek. azelőtt akivel egy fedél alatt élek 18 éve, szemünk előtt cseperedünk egy belőlünk lett harmadik, akivel már szinte eggyé nőttünk össze, minek is titkolódzni. Végül is ugyanabból a vízből vagyunk, még ha különböző hullámnak is hisszük magunkat. Ennél a képnél épp egy szerelmem távolodik el, elég rég voltam utoljára szerelmes, de az idén nyáron váratlan megint, már egyre kisebb az alakja, Én végre békésen boldogítom magam egy kis édességgel, közben elég rendesen átépült a táj.” Somogyi Réka: “Miután elment a jövő-menő szerelem, amelynek tárgya van, és mindig bajt hoz rám, mindig(!), végre eljött hozzám az Igazi. Ganga eljött hozzám Budapestre, Ganga a hang számomra, mely minden megismerhetőn túlról szól, a hang, melyben a valóság szól,még azelőttről, hogy az én felbukkanna. Egyszercsak itt volt, szeptember vége volt. Nem győztem ölelni.” Somogyi Réka: “Ahova sem a nap, sem a hold, sem az én be nem léphet…Mi az?” Somogyi Réka: “Szóval berendeztem egy kis idillt, sárga kartonpapírból napot vágtam ki, és szivárvány sálacskát kötöttem neki..” Somogyi Réka: “Itt most végre számomra is nyilvánvalóvá vált, hogy akinek hittem magam, csak egy díszlet volt csupán, és most színcsere… No remélem, most már sosem hiszem el, hogy ezen a színen még megjelenhetek igazán!” Somogyi Réka: “A harmadik kép az elmúlt időszakban, ahol nekifutottam… Szerettem volna végre egy fehér szobát, ahol ajtó, ablak zárva, és a kémény is csak odarajzolt. Egy hely, ahova semmilyen út nem vezet, mégis VAN akár az adventdzsungel közepén is. És akkor ott hátra lehet dőlni végre.” Kövessétek Somogyi Rékát minden nap!