Az első festmény mindig meghatározó. Ha ugyanúgy elnyel, mint egy barna férfi szempár, akkor nagy szerelem kezdete.Virág Juditnál láttam először a “Főút mittudomén hány szám”-ot és gondosan felírtam egy papírfecnire, hogy Radák Eszter, nehogy elfelejtsem a festő nevét. (Nagyon rossz a névmemóriám.) A kép zsigerileg tetszett, mégis túl harsány, túl élénk volt, az eltúlzott “falusi romantika” riasztott. (Nem illet a lelkemben burjánzó minimalizmushoz.) Mindemellett ott voltak azok a gyönyörű derékszögek és párhuzamosok. Emlékszem, háromszor visszamentem a festményhez, muszáj volt dűlőre vinni kapcsolatunkat, de minél tovább néztem, annál inkább beleszerettem. Azóta Radák Eszter rajongóvá váltam és rendszeresen benézek Virág Judithoz, hátha van újabb kép.
Szerencsére akad újabb festmény, és a festményen a táj, a cipő, az asztal vagy a fotel hétköznapi, mégis személyes. A sáros cipő nem egyszerűen egy cipő, hanem a festőnő kedvenc cipője, – Jellemző, már megint a legcsinibb cipőmben mentem kirándulni! olaj/vászon, (2005) 60x 80 cm) – és festményeinek címében mindig fellelhető a humor, a szeleburdi nőci.
“Hely kell, a földön csinálom a többmétereseket is. Közben tévézem, nem nézem, csak az időt érzékelem vele. Néha ötven órát is lenyomok egyben, a filmek közötti szünetben felriadok és megyek enni.” – meséli Winkler Nórának a márciusi (2009/3.) Marie Claire-ben – “Akkor nem festek, ha nagyon boldog vagyok, illetve ha nagyon kiborulok. Terhesen nem lehetett, a mérgező anyagok miatt, hiányzott is.” (Évekkel ezelőtt, még az internet előtt, az ilyen mondatokat egy barna, műbőr kötésű kockás füzetbe gyűjtöttem.)
Radák Eszter:Barokk kúria, különálló lakrésze eladó
Radák Eszter: Végre van helyük a kicsi könyveimnek
