BUDAPEST NOIR: fotók a város titokzatos arcáról

Kondor Vilmos regényeinek hangulata a 21. századi Budapesten. Németh Kriszta és Andok Tamás rendkívüli, fekete-fehér fotói. A Budapest Noir című kiállítás Németh Kriszta és Andok Tamás fotói, illetve kapcsolódó hanganyagok segítségével mutatja be Kondor Vilmos Budapest-regénysorozatának (Budapest noir, Bűnös Budapest, A budapesti kém, Budapest romokban, Budapest novemberben) sajátos világát. A képek egyszerre gyönyörűek, felkavaróak és hátborzongatóan kontrasztosak. A két fotós olyan pillanatokat örökített meg a város életéből, amelyek időtlenek, bár a legritkább esetben tennénk képeslapra. Baljós, sejtelmes, csodálatos fekete-fehér Budapest.

A kiállított képek hol szorosabban, hol könnyebben kötődnek Kondor Vilmos prózájához. A 21. századi miliő, az olykor hangos, máskor magányos terek, a nyüzsgő vagy kihalt pályaudvarok, a lüktető belváros, a titokzatos külváros és a rejtett kapualjak – azok a helyszínek, amelyek mindennapi életünk részei – ugyanolyanok és mégis mások. Kondor Vilmos gondolatai a kiállítás margójára: “Sok várost megpróbáltam annyira szeretni, mint Pestet. Volt, amelyikkel ez majdnem sikerült is, ám Párizsban annyira keveredik minden, annyi kultúra, annyi örökség, annyi álom, hogy csak részeit bírtam megszeretni, egészét nem. Budapestet szeretni nem választás kérdése volt számomra, ahogy a legtöbb budapesti számára sem az. Néha még odáig is elhajlok, hogy budapestinek lenni legalább annyira meghatározó élmény, mint az ország polgárának lenni. Nem tudom, mitől és miért van ez, de a regényeimben meg más írásaimban nagyjából mindig erre keresem a választ. Nem mondhatom, hogy megtaláltam volna, hiszen akkor nem lenne miről és kiről írnom. Budapest egy gyönyörű és szennyes titkokkal mélyen átszőtt város, lakói pedig eggyé forrnak városukkal, még ha ennek nincsenek is tudatában. Azt mondják, a bécsiek sportja a panaszkodás. Bárhol és bármikor kedélyes elszántsággal panaszkodnak városukra. Csak éppen okuk nincs valami sok rá, a pestieknek meg van – és éppen ezért panaszkodnak kevesebbet. Tudják, hogy Budapesten élni nem érdem, hanem tudatállapot, egy adottság, amire ha panaszkodik is az ember, nem komolyan teszi, hisz mi értelme van a fülünk vagy a könyökünk miatt nyavalyogni? Nagyon szeretem a fotókat. A pillanatképeket, a street photographyt, a képriportot. Én magam nem fotózom valami jól, ettől függetlenül (vagy talán éppen ezért) szeretem annyira Németh Kriszta és Andok Tamás fotóit. Mert életlenek, monokrómok, mert ziláltak, mert egymásra épülnek, egymásba mosódnak, mert egy olyasfajta derű és szeretet árad belőlük, amit magam is érzek a város iránt. Ezért állnak ilyen közel hozzám a fotóik, és ezért örültem, amikor elindították blogjukat. Ha Gordon Zsigmond csak annyit ért el, hogy többekkel megszerettette a városukat, és elkezdtek érdeklődni iránta, megérte babrálnom a regényekkel. Megtiszteltetésnek veszem, hogy Gordon Budapestje, az én Budapestem inspirálta őket, ahogy legalább akkora megtiszteltetés ez a kiállítás, noha nem rólam szól, hanem a két fiatalról, a fotóikról, meg erről a szeszélyes, öntörvényű és mindent-látott városról, amelynek igaz krónikása Nádas Sándor volt a Pesti Futár lapjain. Máshol és másról nem írhatta ezt a rövid hírt valamikor a húszas évek végén. Nekem ez a hat sor mindent elmond Budapestről: „Ez hiányzott. Egyik estilap hirdetései között olvastam, hogy a Hársfa-ucában megnyílt a pesti Apacstanya. Női kiszolgálás és a zongoránál Pirkó Laci ül. Ez az, ami hiányzott Pesten. Apacstanya. Most már komplettek vagyunk.”