Az Óperenciás tengeren túl már jártam, <<mert möndég szerencsém vót… mégsem vagyok “dzsugori”>>,
… avagy pillanatok egy elégedett, szabad ember műhelyében.
Az egykori Csehszlovákiából New Yorkon, majd Svédországon át filmbe illő kalandsorozat az élete, ma a Párizs melletti Thiais (e:tyié)-ben él; aktívan, mégis a külvilágtól visszavonultan. Szenvedélyesen gyűjti a tárgyakat. Mindenféléket: lámpákat, darálókat, fali kézmosókat, ablaktáblákat és még ezernyi , mások számára kacatot. Mert mikor mit talál a bolhapiacon. Mégsem ószeres, hanem festőművész. Dániel Sándor néven született egy Pozsony melletti faluban, ma, 68 évesen Sano Daniel néven jegyzik az árverési katalógusban (AKOUN, 2007.). Mint mondja: a tárgyak gondolatébresztők. Márpedig a gondolatokra, benyomásokra mindig szüksége van, hogy egy-egy pillanatkép vászonra, papírra vagy éppen ablaktáblára kerüljön. 8-10 évesen már ruhákat, cipőket tervezett, de a képzőművészeti iskolából kirúgták. Később, 1967-ben, a jöbb jövő reményében a cseh-magyar zöldhatáron át megszökött hazájából, aztán Jugoszlávián keresztül a Lajtán túlra és élete során bőven volt része mesébe illő fordulatokban, no meg szerencsében: “Ölébe köll mönni, de köll az élethö”. Meseszerű képein valóban megjelennek élményei, talán az érzései, talán az élete; mégis jobban szereti, ha mindenki a saját történeteit fedezi fel az alkotásokban. A részletekbe rejtett gondolatokat nem akarja, és nem is nagyon tudja elmondani, mert ecset, pasztell, akril- és olajfesték az ő kenyere. Modern stílusát különböző technikai ötvözetekkel egészíti ki: kedveli a linometszést és a litográfiát. De nem szeret megrendelésre dolgozni, mert neki fontosabb a szabadság. Úgy véli: a téteket az árverésen kell megtenni, s a licit végére minden kiderül… Sokévi tapasztalat és számtalan kiállítás után , mára úgy döntött: otthonában értékesíti képeit, mert a galéria nem neki való. Egyszerű, életszerető ember lévén jó szívvel fogad a világ bármely tájáról érkező nézelődőt, vásárlót – jönnek is. Japánból, Amerikából, Svédországból -, de kerüli a felhajtást. Örül, ha örülnek körülötte, örül ha magyarul beszélhet, bár két kis keverék kutyája csak szlovákul ért. Gyönyörű régimódi házában kevéssel beéri: “van mivel föstöni, van mit föstöni, csak békösség lögyön mög ögészség”. Azt hittem csak előttem szerénykedik, de egy régi barátja megerősítette: néha elmennek bolhapiacra, ritkán megisznak egy pohár bort vagy kávét a Coupole-ban. Ennyi. “Ja! És Sanyó (ahogy barátai nevezik) szereti a levegőt. Az óceánparton, Bretagne-ban. Azt nagyon.”
