Christian Boltanski: Monumenta 2010. Grand Palais , Párizs A Monumenta korábbi sikeres bemutatói (Anselm Kiefer 2007-ben és az amerikai szobrász, Richard Serra, 2008-ban 5 hét alatt több mint 140 ezer látogatót vonzott) után, Christian Boltanski, az 1944-ben született, francia képzőművész, lenyűgöző installációja tekinthető meg a párizsi Grand Palais-ban. Boltanski műveiben az individuális lét dokumentálhatósága és az eltűnés, az elhunyt után keletkezett űr jelenik meg, egy korábbi interjúban úgy fogalmazott: «sem az élet sem a halál nem tapasztalható meg a kora 21. század fogyasztói társadalmában, Debord-t idézte: „Aki lemondott arról, hogy élje életét, a halálát sem lesz képes halni soha. A halálnak ez a társadalmiasult hiánya egy az élet társadalmiasult hiányával”1« Az inverzitás jellemzi installációit, korábbi munkáinál forrásként használta: az adminisztrációs kartotékok, a bürokratikus archívumok, a múzeumi vitrinek vagy halotti anyakönyvi kivonatok fotóinak világát vagyis a racionális szervezőelv dokumentumait. Másik forrása pedig ennek a társadalomnak az irracionális, rendszeren túli oldala: a talált tárgyak osztálya, a használtruha-kereskedés, a családi fotóalbumok és a halállal kapcsolatos tanácstalansága. Mindez a kettősség jelenik meg ismét, a Monumenta 2010, vizuális (használt ruha) – hang installációjában. Azt hiszem nem véletlen, hogy bennem a hangok erősebb emocionális élményt keltettek. Gondolkodásra késztetett a mérhető mérhetetlenről, a sorsról (mint elkerülhetetlen halál) a memória dimenziójában.
Az igazsághoz tartozik, hogy Boltanski korábbi, « Canada » című alkotásában már szerepelt a használt ruha, amikor a mortalitást, a holokauszt megidézésével kapcsolta össze. Ezért most belelapoztam a vendégkönyvbe, kíváncsi voltam a látogatók bejegyzéseire. Többségük valóban a holokausztra asszociált, kevesebben mindazokra, akik testükkel nincsenek már velünk, de a mindennapjainkban – a kabátján, a nadrágján az ingjén kívül – , velünk – bennünk él a gondolata, a DNS-e. De vannak köztünk élő emberek, akik éppen ellenkező megvilágításban (elsötétülésben) léteznek. Természetesen (a demokrácia jegyében) az «agybaj-nokok» is beírtak sajátos megközelítésben : «A gazdasági krízis elérte a képzőművészeket is , a használt ruhák újrahasznosítása ‘művészi’, azaz meghökkentő módon»
A kijáratnál szóba elegyedtem az egyik biztonsági őrrel, aki a következőképpen foglalta össze tapasztalatait : «Tudja, vagy nagyon gyorsan kimenekülnek innen a látogatók, s még emlékszem az arcukra, annyira rövid ideig képesek benn tartózkodni, kicsit mosolyognak elégedetlenségükben; vagy hosszan elidőznek benn és egyáltalán nem vidáman lépnek ki az épületből. Nagyon sajátos atmoszférája van most a Grand Palais-nak.« 1Christian Boltanski an interview with Georgia Marsh, Whitechapel, Van Abbemuseum, Musee de Grenoble 1990