Egy félénk kisfiú, hogy könnyebben közelebb kerüljön zenei idoljaihoz, elkérte apja fényképezőgépét és fotózott. Később neve részben összeforrt a Depeche Mode-dal. Ő Anton Corbijn és a képei most itt vannak Budapesten. Ritkán van olyan szerencsém, hogy a legnagyobbaktól tanulhatok fotózni. Most is csak a véletlenen múlt. A Ludwig Múzeum Anton Corbijn retrospektív kiállításának sajtótájékoztatóján maga Anton Corbijn tartott tárlatvezetést.
Kétszer jártam végig a kiállítást. Mindkétszer a kíváncsiság hajtott, de először csak a képek érdekeltek, utána a képek története is. Anton Corbijn elsősorban portréfotósnak tartja magát, portréból nincs is hiány, az én egyik kedvencem a Liv Tylerről készült. Az álpaparazzófotók a legapróbb részletekig megtervezettek. A fotós kajánul elmondja, hogy a hitchcock-i Kylie Minogue saját hálószobájának ablakából néz ki. Az pedig szinte már a bulvár teljes kigúnyolása, hogy a Sean Penn-ről készült képnél Bono mérte a fényt.
Corbijn életének mozgatórugója a zene, olykor direkten, olykor áttételesen. 2001-2002 között a.sombody címmel önarcképsorozatot készített. Jimmy Hendrixnek, Bob Marleynak, Kurt Cobainnek, Freddie Mercurynak és más, az élete során fontosnak tartott zenésznek, maszkírozta magát és a zenészekre jellemző környezetben fotózta önmagát.
A kiállítás részei még a “hétköznapi” tárgyak, amelyek leginkább Depeche Mode lemezborítók és dvd tokok. Külön termet kaptak a Depeche Mode fotók, az első és a legérdekesebbek.
Tetszik nekem Anton Corbijn. Jó magas, szép a keze és remek a humora.
“Anton Corbijn retrospektív kiállítása a holland fotográfus több mint harminc éves munkásságába enged betekintést, a korai videoklipektől a legújabb portrékig. Corbijn a modern vizuális kultúra több területén kísérletezett, így a kiállításon rövidfilmek, videoklipek, koncertek díszlettervei, könyv- és lemezborító-tervek láthatók. Alapvető kifejezési médiuma azonban a fotográfia volt és maradt.
Corbijn 1955-ben született Hollandiában, Strijen szigetén, amelynek a kulturális zártsága kialakította benne a zenei világhoz való intenzív vonzódást. A kortárs rockzene volt ugyanis az a katalizáló tényező és élmény, amely Anton Corbijn-t a fotográfia irányába terelte. A koncerteken jelenléte legitimációjára és szégyenlősségének ellensúlyozására apja fényképezőgépét használta, így közel tudott férkőzni a zenészekhez. Fényképezőgépe kommunikációs protézisként szolgált ahhoz, hogy levetkőzze kapcsolatteremtési gátlásait, illetve magabiztosságot merítsen a számára idegen közegben.
A Corbijn lelkészcsalád életét meghatározó protestantizmus és a Strijen szigetén jellemző kontemplatív életszemlélet döntően formálta Corbijn vizuális élményeinek rögzítési módját. Szembeszállva a megszokott nagyon színes, természetellenesen tiszta és éles, mesterségesen megvilágított, szinte fényesre polírozott ’70-es évekbeli koncertfotók diktálta szakadatlan képfolyammal és az általuk gerjesztett zűrzavarral, Corbijn számára a fekete-fehér képek jelentik az abszolút referenciát. Fotóinak stílusát az anyagszerűség és a testi közvetlenség hatását keltő szemcsés előhívás, az elmosódott, homályos kontúrok, az árnyékba süllyedő vonások, az eltakart vagy elfordított tekintet, a kéz kiemelt szerepe, valamint a meghökkentő, szokatlan kompozíció teszi különlegessé. Corbijn nem egyszerűen a valóság illékonysága ellen küzd, hanem egyértelművé szeretné tenni azt is felvételein , hogy nem ideálokkal, hanem idolokkal állunk szemben, akik saját árnyékuknak tűnnek. Híres modelljeit így a misztifikálás és az anonimitás határára helyezi, amelynek következtében a saját magukat hordozó mítoszok léte kérdésessé, instabillá válik.
Munkásságán keresztül Corbijn különböző társadalmi és pszichológiai jelenségeket is vizsgál, amelyek a sztárhoz mint fogalomhoz kötődnek. A korai fekete-fehér, valamint az úgynevezett Star Trak sorozatban a sztárságot mint életformát, vagy mint pszichológiai állapotot kérdőjelezi meg. Képein olyan ismert személyekkel találkozunk, akiknek a személyiségéről rögzült kép él a nagyközönség tudatában, a médiában való állandó jelenlétük miatt. Corbijn képein a spontán, mélyen emberi kitárulkozásuk és a számunkra ismeretlen valódi személyiségük föltárása zavaró, sőt majdhogynem hazugságnak tűnik.
Az azonosulás a sztárokkal, pontosabban idolokkal az elmúlt fél évszázad egyik legérdekesebb és különlegesebb szociálpszichológiai kérdésévé vált. A holland művészt olyan mértékben foglalkoztatja a sztárok identitásának kérdése, hogy Strijen szigetére visszatérve saját magát is alávetette ennek a vizsgálatnak az a.somebody című sorozatban. Egy önismereti folyamat részeként, utalva néhány zenész iránti fiatalkori rajongására, valamint a keresztény értékek iránt elkötelezett szülők túlvilági életben való hitére, elhunyt zenészek bőrébe bújik.
A 33 Still Lives című sorozatban, amely a bulvársajtó által generált, a celebek magánéletéből lopott képek iránti tömegéhség finom kritikája, Corbijn egyúttal a paparazzi jelenséget, valamint a sztárfotók sekélyességét, ürességét, tartalmatlanságát vizsgálja. A lelketlenül, gépiesen termelt képek uralmával veszi föl a harcot. A képek színe a rég elfelejtett mozifilmek napszítta plakátjaira emlékeztet, maguk a képek pedig úgy hatnak, mint valamely képzelt film állóképei.
FAMOUZ című sorozatának látásmódjában visszaköszön Eugène Smith, Robert Frank vagy Dorothea Lange vizuális öröksége, ugyanakkor az a. somebody „önarcképes” sorozat alkotói megközelítése megkérdőjelezhetetlenül párhuzamba hozható Cindy Sherman munkásságával is.
A számos együttes (U2, Nirvana, Coldplay) közül, amellyel Anton Corbijn együtt dolgozott, önálló termet szentelünk a Depeche Mode tagjairól készült portréknak, hiszen a holland fotográfust a mai napig hosszú, szoros, baráti- és munkakapcsolat fűzi a világhírű zenekarhoz. Ez a kapcsolat állandó megújulásra ösztönzi, és kölcsönösen inspirálja az alkotókat. Corbijn pályáján mérföldkőnek számít a Joy Division frontemberéről, Ian Curtisről 2007-ben készült Control című nagyjátékfilm, amelyet a kiállítás ideje alatt több alkalommal vetít a múzeum.”
