Egy kiállítás, amely megmozgatja a fogaskerekeket.
A Ludwig Múzeum legújabb kiállítására vétek felkészületlenül menni, mert nem olyan, mint egy Van Gogh vagy Impresszionista mesterek kiállítás, ahol csak nézni kell és gyönyörködni. A képzelet tudománya kiállításon a bemutatott művek “megfejtése” ugyanis széleskörű ismereteket és nagy asszociációs képességeket követelnek. Mindezek nélkül csak vesszőből font bevásárlókocsit, falra akasztott képeket és elsötétített szobákban dokumentarista jellegű filmekre akadhatunk, ami nagyjából emészthetetlen. (A kiállítás füzete azonban tökéletes mankó.) A képzelet tudománya kiállítás kiindulópontja és inspirációs forrása az 1945 és 1989 közötti időszak meghatározó, elsősorban irodalmi műfaja a science-fiction. A kortárs jövő-látomásokon ott a hidegháborús és jelenkori életünk szorongásainak lenyomata. De a kiállításon ugyancsak “helyet kapnak” a több évtizedes víziók, amelyek a kétezres éveket képzelik el és jelenlegi életünkkel összevetve hol nagyon naivnak, hol pedig nagyon találónak bizonyulnak. Az ír Gerard Byrne 1984 and Beyond című fotó és videó installációja egy 1963-as Playboyban megjelent interjú-sorozat felhasználásával a leghíresebb sci-fi írók között lezajlott beszélgetéseket rekonstruálja. Isaac Asimov, Arthur C. Clarke, Ray Bradbury, Robert Hinlein stb. beszélgetnek az űrutazásról, a Hold betelepítéséről, földönkívüliekről, a jövő háztartási gépeiről és nem utolsósorban a szocialista és a kapitalista rendszer közötti harcról. A múlt futurisztikus álmai egészen furcsa és elgondolkodtató, no meg kicsit avítt hatást eredményeznek a jelen kori ismeretekkel és a falra akasztott képek összességében. A számunkra nyilvánvaló tévedések nem az írók képzeletét minősíti, sokkal inkább saját jelen- és jövőképünket és értékrendünket és olyan életbevágó kérdésekhez jutunk, mint a mi a legfontosabb és mi értékes az életben. Ugyanezt a problémakört járja körbe Kaszás Tamás Kollapszista Emlékműve és Pawel Althamer: Self-portrait-ja. Pawel Althamert saját levetett ruháit, cipőit és korábban használt mobiljait aggatta egy robotvázra, Kaszás Tamás pedig egy nálunknál fejletlenebb (bár pontosabb kifejezés, hogy természetközelibb) nép egy tagja “bőrébe” bújt és az ő szemükön át mutatta meg, milyen tárgyakat imádunk, miben hiszünk és mi fontos számunkra. De ugyanerre a gondolatszálra fűzhető fel Deimantas Narkevicius lett művész The Dud Effect videoja is, amelyet egy 1977-ben bezárt katonai támaszponton forgatott, ahol egykor kilövésre kész nukleáris rakétákat tároltak. A film alapja, hogy a művész találkozott egy katonatiszttel, aki a mai napi ismeri a protokollt, amely parancs esetén egy rakéta kilövéséhez szükséges. A bemutatott protokoll valós elvégzése sohasem történt meg, viszont a lassan enyészetté váló katonai objektum egyetlen néző számára sem üzeni azt, hogy a hidegháború végével a nukleáris fegyverkezés is véget ért. Saso Sedlacek Origami Space Race installációja amúgy egy működő szerkezet. A légballonnal igen magasra juttatja fel a papírrepülőket, majd egy telefonhívással kiengedi az origami technikával hajtogatott repcsiket és vizsgája azokat. A projeckt célja a legjobb papírűrrepülő kifejlesztése és a végső küldetésként egy nyílt forrású űrprogram elindítása a titkos és hivatalos űrprogramok alternatívájaként. Sedlacek installációja azonnal megragadja a figyelmet és talán a legkönnyebben megfejthető alkotás. A türkizkék szobába Csákány István installációja azonnal magába szippant. A Bernstinzimmer (Borostyánszoba), amely egy sufni 1:1 arányú, teljesen fából készült mása, kimerevített időpillanat. Minden részlete végtelenül ismerős a villanykapcsolótól kezdve a gyaluig, a satupadig és a kalapácsig. (Megrohantak az emlékek, nagyapám sufnija, a gyerekkor, nagyapám hiánya…) A cím egyébként utalás I. Frigyes porosz király híres és elveszett Borostyánszobájára, amelynek falait borostyánkő faragások borították. De a borostyán sokszor különleges időkapszula is, akárcsak a nagy kék szobában a fából készült barkácsműhely… A 14 művész elmúlt 10 évben készült alkotásai egészen mellbevágó képet adnak múltról, jelenről és jövőről. Mindezek felett pedig a legizgalmasabb, hogy a végső “kép” mindenkinek a fejében születik meg, és valószínűleg nem lesz két egyforma.
