Igazság és fikció kellemes elegyet alkot a történelmi regényekben. Adatok halmazából emberi sorsokká, történetekké áll össze a múlt.
Ha két kedvenc történelmi regényemet kell felsorolnom, akkor az első Steven Saylortól a Róma lesz, a másik pedig Boleslaw Prustól A fáraó.
Pedig nagyon nehezen indult a Róma. Legalábbis nekem. Háromszor kezdtem el. Az első két nekifutásra túl fáradt voltam és csak két-három oldalt olvastam el, másnap azonban nem tudtam elkapni a könyv fonalát. Amikor azonban elkapott a gépszíj, nem volt gond, simán lenyomtam a 482 oldalt és a történet ezer évét. Nagyon szerettem. Saylor Róma eredetébe és fejlődésébe beleszőtt egy “piros cérnát”, amely az olvasónak nyomjelző, a szereplőknek pedig kulcs múltjukhoz, amit mégse képesek megfejteni. – Pont úgy, ahogy mi is féligazságok és legendák között gázolunk térdig, ha a múltunkat kutatjuk. Három-négy generáció múltán már nem tudjuk megmondani, honnan jöttünk és mi valódi családi örökségünk. – Az olvasó előtt azonban feltárul minden. (A fáraóban viszont a tudatlanság és tudás hatalmi játszmáját kedveltem nagyon.)
A Birodalom Steven Saylor átütő sikerű Róma című gigantikus történelmi eposznak a folytatásában öt generáción keresztül követhetjük az arisztokrata Pinarius család sorsát, Augustus uralkodásától a Római Birodalom fénykoráig.
A Birodalom című regényt a korszak drámai, meghatározó eseményei teszik kalandossá: a Pinarius família tagjai tanúi lesznek Tiberius fondorlatainak, Caligula őrületének, Nero hanyatlásának, valamint annak, amint Domitianus gyilkos üldözési mániája előkészíti a terepet a Traianus- és Hadrianus-féle aranykor számára. Átélhetjük a Kr. u. 64-es év nagy tűzvészét, Nero keresztényüldözését és a Colosseum megnyitását kísérő döbbenetes bemutatókat. A regény szívében azonban mindvégig a Pinariusok nehéz döntései és nemegyszer ellenállhatatlan kísértései feszülnek egymásnak. Egyikük a hírhedt Messalina játékszere lesz, másikuk egy Vesta-szűzzel szűri össze a levet, egy harmadikat Nero ejti rabul, és olyan is akad, aki teljesen átadja magát egy különös, új szektának, amely kereszténynek nevezi magát.
Steven Saylor: Birodalom – Agave
(részlet)
Kr. u. 14.
Lucius felriadt az éjszaka közepén.
Álomból ébredt. Az álomban nem volt föld, csak egy sötét, üres égbolt, azon túl pedig egy elképzelhetetlenül hatalmas kristályfüggöny, rajta sziporkázó csillagokkal. Egyetlen felhő sem homályosította el a fényüket, mégis villámok cikáztak az égen, mennydörgés nélkül. Vaktában, összevissza villantak fel, és megvilágították a váratlan köröket rajzoló, irdatlan nagy madárrajokat. Rengeteg keselyű, varjú, sólyom és holló, az összes létező madárféle repkedett az égen, hevesen csapkodó szárnyakkal, mégis némán, akárcsak a villámok. Az álom a sürgetés és a zavarodottság érzésével töltötte el Luciust.
Miután teljesen magához tért, halk mennydörgést hallott a távolban.
Más zajok is érkeztek a ház többi részéből. A rabszolgák már talpon voltak: tüzet szítottak a konyhában, és kinyitották az ablaktáblákat.
Lucius kiugrott az ágyból. Szobája a ház emeletén helyezkedett el, és apró balkonja nyugatra nézett az Aventinus-domb lejtője fölött. A közeli hegygerinc mentén sorakozó házak éppen olyan tágasak és igényesek voltak, mint az ő otthona. Lejjebb szerényebb épületek következtek, lakótömbök és kézművesek hajlékai, itt-ott szorosan összezsúfolódva. Annál is lejjebb pedig egy sík terület tűnt fel, a Tiberis mentén álló, jókora csűrökkel és raktárakkal. A folyónál véget ért a város. A Tiberis túlpartján a gazdagok osztották fel az erdőket és réteket egymás között, egészen a hegyekkel és dombokkal szegélyezett, távoli horizontig.
Mennyire gyűlölte az anyja ezt a látképet! Az asszony a Cornelius família egyik tehetős ágának tagjaként született, és az Aventinus-domb divatos és előkelő túlsó oldalán nőtt fel, ahonnan látni lehetett a gigantikus Circus Maximust, a templomokkal koronázott Capitolinus-dombot, valamint a szemközti, fényűző Palatinus-dombot, a császár lakóhelyét. „Kislány koromban láttam az áldozati tüzek füstjét a Capitolinus tetején” – büszkélkedett gyakran. – „Nézhettem a szekérhajtó versenyeket, sőt még magát a császárt is megpillantottam, szemben, házának egyik teraszán.” („Az is ugyanakkor történt, Camilla?” – kérdezte ilyenkor Lucius apja, finoman gúnyolva a feleségét.) Lucius azonban ezzel a kilátással nőtt fel. A szobájából huszonnégy éven keresztül ezt az arcát látta Rómának, a gazdagság és szegénység kusza egyvelegét, amelyben a szegények voltak többségben, ahol rabszolgák vég nélkül dolgoztak a nagy raktárakban, és folyamatosan rendezték a portékákat és terményeket, amelyek naponta érkeztek fel a folyón a déli nagyvilágból – a birodalom más részeiből.
Maius hónapja eddig zömmel borús és esős volt, és ez a nap sem ígérkezett különbnek. Lucius látta, ahogy a ciprusok ide-oda hajlonganak a Tiberis partján, pedig homályos volt az ég és gyér a hajnali fény. A dühöngő szél meleget és az eső szagát hordozta. Fekete viharfelhők kavarogtak a messzi láthatáron, és hemzsegtek bennük a villámok.
– Pont jósláshoz való idő! – suttogta Lucius.
Kevés bútorral rendezték be a szobáját, mindössze egy keskeny ágy, egy támla nélküli szék, egy tekercsekkel teli könyvtároló volt benne, gyerekkori taníttatása kellékei, egy csiszolt, rézből készült tükör, valamint néhány láda a ruhái számára. Lucius kinyitotta a legdíszesebb ládát, és óvatosan kiemelte a benne őrzött különleges öltözéket.
Rendszerint megvárta, hogy egy rabszolga felöltöztesse – mivel a redők eligazítása bonyolult feladat volt –, de ezúttal nem tudott várni. Nem egyszerű tógát készült magára ölteni, amilyet az ifjak tizenhét évesen hordtak, hanem egy trabeát, a jósok ruháját, vagyis azoknak a kiváltságos öltözékét, akik az istenek szent akaratának megfejtésére felesküdött ősi papi rendhez tartoztak. Nem fehér volt, hanem sáfránysárga, széles, bíborszínű csíkokkal. A próbát leszámítva, amikor ráigazították a köpenyt, ez volt az első alkalom, hogy Lucius akár csak megérintette a trabeát. A soha nem viselt gyapjú puha volt és vastag, és a festéket adó tüskés bíborcsiga szagát árasztotta.
Átbújtatta a köpenyt a fején, és igyekezett megfelelően elrendezni a leomló redőket. Megnézte magát a réztükörben, majd újból belenyúlt a ládába. Egy vékony elefántcsont pálcát vett elő, ami kicsi spirálban végződött. A spirálvégű bot, a lituus a családi örökségből származott, és a hosszas gyakorlás során már sikerült megbarátkoznia vele. Most mégis úgy nézett rá, mintha először látná: megfigyelte rajta a bonyolult faragásokat, amelyek minden ujjnyi felületét díszítették. Hollók, keselyűk, sasok, baglyok és csirkék tűntek fel rajta, de ezeken kívül rókák, farkasok, lovak és kutyák is – minden teremtmény, amelyek viselkedéséből egy avatott jós kifürkészhette az istenek akaratát, avagy üzenetét.
Kiment a szobájából, és lesétált a lépcsőn. Átvágott a ház közepén nyíló, oszlopsorral szegélyezett kerten, és belépett az étkezőbe, ahol az anyja és az apja egy-egy heverőn várta, hogy a rabszolgák feltálalják nekik a reggelit.
Az anyja egyszerű stólát viselt, hosszú haját még nem fésülte ki és tűzte fel. Amint meglátta a fiát, felugrott a heverőről.
– Lucius! Miért vetted fel ilyen korán a trabeát? Abban nem reggelizhetsz! Mi lesz, ha étel kerül rá? A szakácsok kurkumát tesznek a köleskásába, a kurkuma pedig csúf sárga foltot hagy! Még órák vannak hátra a ceremóniáig! Először a fürdőbe megyünk. A borbélynak fel kell készítenie téged és az apádat a…
Lucius felnevetett.
– Anyám, csak tréfából vettem fel. Persze hogy nem ebben fogok reggelizni! De kíváncsi vagyok rá, milyennek láttok benne!
Camilla sóhajtott.
– Ragyogóan nézel ki, Lucius. Egyszerűen csodásan! Ugyanolyan jól áll neked a trabea, mint annak idején az apádnak. Szerinted is, drágám?
Lucius apja, aki töretlenül igyekezett megőrizni a rangjával és előjogaival járó tartását – elvégre patrícius volt, szenátori ranggal, valamint magának a császárnak az unokatestvére –, erre mindössze bólintott.
– Kétségkívül megnyerően néz ki a fiunk. De a szemrevaló külső mellékes dolog a trabea felöltésénél. Egy papnak úgy kell viselnie az öltözékét, ahogy a lituust hordja: méltósággal és tekintéllyel, amint az az istenek üzeneteinek közvetítőjéhez illik.
Lucius hátrafeszítette a vállát, felemelte az állát, és előretartotta a lituust.
– Mit gondolsz, apám, elég tekintélyesnek látszom így?
Az idősebb Lucius Pinarius ránézett a fiára, és felvonta az egyik szemöldökét. Ő többnyire még mindig éretlen kisfiúnak látta az ifjú Luciust, és ez ebben a pillanatban sem volt másképp, hiába öltözött papi ruhába. A trabea redőit találomra, kuszán rendezte el és tűrte be, mint egy felnőtt-maskarába öltözött gyerek. Huszonnégy évesen túlzottan is fiatal volt ahhoz, hogy a jósok testületébe fogadják. Az idősebb Pinarius már a negyvenes éveiben járt, amikor ez a megtiszteltetés érte. Az ifjú Lucius, akinek fekete haja borzas volt még az alvástól, és akinek hamvasan vonzó arcát csintalan mosoly derítette fel, aligha illett a ráncos, ősz hajú jövendőmondók közé. Mégis, a fiatalember tekintélyes jós-dinasztiából származott, és jelentős fogékonyságot mutatott a tanulmányai iránt.
– Nagyon jól nézel ki, fiam. Most azonban inkább öltözz át egy tunikába. Harapunk valamit, majd elindulunk a fürdőbe, mosdani és borotválkozni, aztán sietünk vissza, hogy legyen időnk felkészülni a ceremóniára. Remélhetőleg közben elvonul a vihar, és nem fogunk bőrig ázni.
Amikor már egy rabszolga rendezte el a trabeát, tényleg egészen másképp festett. Ezt Luciusnak is be kellett látnia, amikor később a nap folyamán megnézte magát a réztükörben. A frissen borotvált arc és a megfésült haj látványa a trabeával együtt jócskán megnövelte az önbizalmát. Persze egyelőre nem hihette magát jósnak, elvégre a beavatási rítus előtt még egy vizsgát kellett tennie, és bizonyítania kellett képességeit. Összevonta a szemöldökét. A vizsga gondolata meglehetősen idegessé tette.
Az anyja ezúttal majdnem elájult, amikor meglátta leérkezni a lépcsőn. Most már az apja is – aki szintén trabeát viselt, és kezében tartotta lituusát – meleg mosollyal, helyeslően bólintott.
– Indulhatunk, apám?
– Még nem. Látogatód jött.
A kert túlsó végében egy fiatal férfi és egy lány ült az egyik padon, az oszlopsor mögött.
– Acilia!
Lucius futni kezdett a lány felé, ám félúton lelassított. A trabeát nem futásra találták ki, és helyrehozhatatlan hibát követett volna el, ha a finom gyapjú beleakad egy tövisbe, midőn a rózsabokrok mellett szalad el.
Acilia bátyja felkelt a padról, kurtán biccentett, és tapintatosan félrevonult. Lucius hátranézett, és látta, hogy a szülei is bementek a házba, hogy ő kettesben maradhasson a jegyesével.
Lucius megfogta a lány kezét.
– Milyen gyönyörű vagy ma, Acilia!
Őszintén beszélt, hiszen a lány hosszú, mézszínű haja fényesen és egyenesen omlott a ruhájára, ahogy egy hajadonhoz illett. Szeme szikrázóan kék volt, orcája pedig olyan selymes, mint a rózsa szirmai. Bár törékeny testét javarészt eltakarta szerény, hosszú ujjú tunikája, jegyességük eltelt egy éve alatt egyértelműen nőiesebbé vált testének körvonala. Tíz évvel fiatalabb volt Luciusnál.
– Milyen jól nézel ki a trabeában!
– Az anyám is ezt mondta.
Miközben átsétáltak a kerten, Luciust hirtelen zavarni kezdte a környezet. Nagyon is jól tudta, hogy Acilia apjának sokkal nagyobb háza van, mint a Pinariusoknak, berendezése jóval előkelőbb, több rabszolga serénykedik benne, ráadásul az Aventinus-domb elegánsabb lejtőjén áll, Juno templomának közelében.
Az Acilius család plebejus volt ugyan, és vérvonalukat sem vezethették vissza olyan ősi időkbe, mint a patrícius Pinariusok, de rengeteg pénzük volt, míg a Pinariusok vagyona jócskán megcsappant az utóbbi években. Bár Lucius néhai nagyapjának volt egy pompás háza a Palatinuson, adósságai miatt a leszármazottai kénytelenek voltak átköltözni erre a visszafogottabb lakhelyre. Igaz, az épület előterében számos nagynevű előd viaszmása állt, de egy fiatal lányt ilyesmivel aligha lehetett levenni a lábáról. Vajon észrevette Acilia, mennyire elburjánzott a kert az elhanyagoltságtól? Lucius felidézte magában a lány otthonának kertjében látott, tökéletesen formára nyírt sövényeket, rendezett ágyásokat, márványösvényeket és drága bronzszobrokat. Ő csak egy foghíjas cseréptetőt látott Acilia mögött, valamint egy falat, amely itt-ott levedlette a vakolatot, és beázás-foltok is csúfították. A rabszolga, akinek a kertet kellett volna ápolnia, így is túl sok feladatot látott el, és pénzük sem volt a tető és a fal megjavítására.
Pénzhiány: ez akadályozta meg eddig az egybekelésüket. Acilia apja az eljegyzés híre felett érzett kezdeti lelkesedés után – elvégre a lánya egy szenátor patrícius fiához és a császár egyik unokatestvéréhez készült hozzámenni – egyik kifogást kereste a másik után, hogy halogathassa az esküvői ceremónia időpontját. Titus Acilius időközben nyilvánvalóan kiművelte magát a Pinariusok anyagi helyzetéből, és mindinkább kétkedett abban, hogy fényes jövő várhat Luciusra a nagyvilágban. A fiú már az első percben vonzódott Aciliához, és azóta, hogy a lány apja megszervezte az első találkozásukat, reménytelenül bele is szeretett. A lány viszonozta az érzéseit. Ez azonban mit sem számított, ha a lány apjának jóváhagyását nem lehetett egykönnyen elnyerni.
Acilia viszont semmit sem mondott a kert vagy a fal állapotáról. Egyre csak a fiú kezében lévő lituust figyelte elragadtatva.
– Micsoda bámulatos faragványok! Miből készült?
– Elefántcsontból.
– Az elefánt agyarából?
– Azt mondják.
– Nagyon szép.
– A családom régóta őrzi. Látszik is az elefántcsonton, hogy nagyon régi, már elszíneződött. A Pinariusok több nemzetségéből is kerültek ki jósok, jelentős ünnepeken olvasták meg az előjeleket, csaták helyszínén, templomok avatásán… és persze bensőséges események alkalmával is, például… esküvőkön.
Acilia le volt nyűgözve.
– Csak az ősi patrícius családok tagjai lehetnek jósok?
– Így van – felelte Lucius, és magában hozzátette: és nekünk is patrícius fiunk születhet.
Bár jólesett neki a lány csodálatában fürdeni, nem tudta nem észrevenni a patkányt, amelyik halk, surrogó nesszel iramodott át az oszlopsor fölött, a lány háta mögött. Az állat hosszú farka oldalra csapódott, és levert egy kilazult cserépdarabot a tetőről. Alicia meghallotta, hogy Lucius döbbenten felnyög, és megfordult. Még éppen láthatta, ahogy a cserép földet ér, és széttörik a járóköveken. Félreugrott, és felsikoltott. Vajon látta a patkányt is?
Lucius gyorsan megfogta a lány vállát, szembe fordította magával, és megcsókolta. Röpke kis csók volt, mégis őszintén meglepte Aciliát.
– Lucius, mi lesz, ha meglátja a bátyám?
– Mit lát meg? Ezt?
Megint megcsókolta, ám ezúttal már nem kapkodva.
Acilia elhúzódott és elpirult, ugyanakkor kellemes érzések tükröződtek az arcán. Szeme előtt megjelent az amulett, amit Lucius egy nyakláncon hordott. Valahogy kicsúszott a trabea alól, és befészkelte magát a sáfránysárga és bíbor redők közé.
– Ez is a jósöltözékhez tartozik? – kérdezte Acilia.
– Nem, ez egy családi örökség. A nagyapámtól kaptam tízéves koromban. Csak különleges alkalmakkor veszem fel.
– Megérinthetem?
– Hát persze.
A lány odanyúlt a kis aranyröghöz, ami halványan egy keresztre emlékeztette.
– Emlékszem arra a napra, amikor a nagyapám odaadta. Megmutatta, hogyan kell rendesen viselni a tógát, aztán körbevezetett a városban. Kettesben mentünk. Megmutatta, hol gyilkolták meg híres-nevezetes nagybátyját, Julius Caesart. Elvitt Hercules nagy oltárához is, a város legrégebbi szentélyéhez, amit még Róma megalapítása előtt emeltek a Pinariusok. Megmutatta a fügefát a Palatinuson, amelynek ágaira Romulus, Remus és a barátjuk, Pinarius felmászott. Végül megmutatta a templomot is, amit Caesar építtetett Venusnak, és akkor láttam először Kleopátra csodálatos aranyszobrát is odabent. A nagyapám jól ismerte Kleopátrát, sőt Marcus Antoniust is. Egyszer… én is szeretném megmutatni ezeket a dolgokat a fiamnak, és mesélni neki az őseiről.
Acilia még mindig az amulettet fogta. Mialatt a fiú beszélt, közelebb húzódott hozzá, és végül egészen odanyomta a testét Luciushoz. Alaposan megszemlélte az ékszert, majd felnézett az ifjú arcába.
– De milyen amulett ez? Milyen alakú?
Lucius megrázta a fejét.
– Vicces, a nagyapám hihetetlen ünnepélyes keretek között adta át nekem, de még ő sem tudta biztosan, mit jelképez, és honnan származik. Csak azt tudta, hogy sok-sok generáció őrizte már meg a családunkban. Valószínűleg időközben elkopott az alakja.
– A mi családunkban nincs ilyesmi – vallotta be Acilia lenyűgözve.
Olyan közel húzódott hozzá, hogy Lucius mindenképpen át akarta karolni, hogy szorosan magához ölelje, még akkor is, ha a lány bátyja bármikor előjöhet. Ebben a pillanatban azonban váratlanul megnyílt az ég, és eső zúdult a kertre. Meleg cseppek estek rájuk, és Lucius szívesen állt volna ott, összeölelkezve Aciliával, amíg mindketten bőrig nem áznak. A lány viszont elengedte az amulettet, megragadta az ifjú kezét, és sikongató nevetéssel húzni kezdte Luciust az oszlopsor és a ház felé.
Odabent Lucius apja és Acilia bátyja egymás mellett ültek két egyforma ébenfa széken, amelyeket lapiskő és abalongyöngy berakás díszített. Nem véletlenül irányította az idősebb Lucius kiváló vendégét a ház két legelőkelőbb bútordarabjához.
Marcus Acilius csak pár évvel volt idősebb a húgánál, és ugyanolyan aranyfényű hajjal és ragyogó kék szemmel büszkélkedhetett.
– Már öt év eltelt a teutoburgi erdőben történt katasztrófa óta – mondta a házigazdának –, és még mindig nem sikerült megleckéztetni azokat a germán törzseket! Nevetnek rajtunk! Ez felháborító!
– Szóval bejöttetek az eső elől – nézett fel Lucius apja az ifjú párra, széles mosollyal pillantva Aciliára. Legalább annyira sürgette volna az esküvőt, mint a fia. – Marcusszal éppen az északi helyzetről beszélgettünk – tette hozzá, és visszafordult Acilia bátyja felé. – Te még nagyon fiatal vagy, Marcus. Számodra öt év hosszúnak tűnik, de az események nagy láncolatában ez mindössze egy szempillantás. A várost sem egy nap alatt építették, ahogy a birodalmat sem egyetlen emberöltő alatt sikerült kialakítani. Igaz, hogy Róma terjeszkedése sokáig megállíthatatlannak tűnt. Légióink egyre kijjebb tolták a birodalom határait, és minden akadályt elsöpörtünk az utunkból. Északon az apám nagybátyja, Julius Caesar leigázta Galliát, és előkészítette unokafivérünk, Augustus útját a Rhenuson túli területekre, a germánok felé. Sikerült megszelídíteni a vad törzseket, és a vezetőiket is megnyertük a római polgárjog előnyeivel. Városok épültek, templomokat szenteltek az isteneknek, megindult az adószedés, és Germania ugyanolyan provincia lett, mint bármelyik másik.
– Majd jött Arminius, vagy Hermann, ahogy a germánok hívják, egy germán, akit rómaiak tanítottak harcolni, aki kiélvezhette a római vendégszeretet minden áldását, és mindezt a legaljasabb árulással hálálta meg. Talált egy ürügyet, miszerint el kell taposnia egy kisebb felkelést, és három római légiót csalt a teutoburgi erdőbe, ahol aztán lesből rájuk támadt. Egyetlen római sem élte túl. Arminius emberei nem elégedtek meg egy sima mészárlással: meggyalázták a holttesteket, darabokra vágták őket, a végtagokat felakasztották a fákra, és karóra szúrták a fejeket. Undorító, amit műveltek, annyi bizonyos… de ez nem jelenti azt, hogy a rómaiak lemondanak Germaniáról! A teutoburgi mészárlás egyetlen ember, Arminius becsvágyának köszönhető, aki az általunk felépített provinciát a saját, személyes királyságává akarja tenni. Egy közönséges tolvaj, semmi más! Úgy hallom, attól sem retten vissza, hogy az „Észak Augustusának” hívassa magát. Micsoda arcátlanság!
– Ne félj, ifjú Marcus! – folytatta a házigazda. – Lehet, hogy eddig nem sikerült megbüntetnünk Arminiust, és az ellenőrzésünk alá vonni a helyzetet, hamarosan ez is bekövetkezik. Szenátorként biztosíthatlak arról, hogy a császár nem hanyagolja el ezt az ügyet. Egyetlen nap sem telik el úgy, hogy ne tegyen valamit a viszontcsapás érdekében. Amit pedig Augustus elhatároz, azt véghez is viszi.
– Hiszen a császár már hetvenöt éves! – ellenkezett Marcus.
– Igaz, de a családjában vannak fiatalabb, erősebb férfiak, jelentős katonai tapasztalattal. Mostohafia, Tiberius például egy igen rátermett parancsnok; az ő néha fivére, Drusus Germanicus hódította meg az északi provinciát. Aztán ott van Germanicus fia, aki szeretné a saját győzelmeivel kiérdemelni az apjától örökölt nevet. Egy percig sem kell aggódnod, Marcus! Időbe fog telni, sok erőfeszítést igényel, és sok vért is követel, de Germania provincia újra békés tartomány lesz. Ó de micsoda bárdolatlan viselkedés egy ilyen zsenge és érzékeny leány jelenlétében háborúról és politikáról beszélni!
Lucius ismét Aciliára mosolygott.
– Igaz, hogy a germánok levágták a katonák fejét, és karóra szúrták azokat? – kérdezte a lány suttogva, falfehéren.
– Felzaklatod őt, apám – szólt közbe Lucius, és kihasználta az alkalmat, hogy átkarolhassa a remegő Aciliát. A lány fivére sem tiltakozott.
– Akkor hát ne beszéljünk ilyen csúf dolgokról – határozott az idősebb Pinarius.
– Sőt, ne is beszélgessetek, mert elkéstek a ceremóniáról! – figyelmeztette őket Lucius anyja, aki éppen akkor lépett be a szobába. – Elállt az eső. Haladéktalanul indulnotok kell. Te azonban maradhatnál még, Acilia! Amúgy is szőni fogok, a gyapjúszövésnél nincs is megnyugtatóbb tevékenység. Segíthetsz, ha akarsz, jól elcseverészünk. – Camilla kikísérte a fiát és a férjét az előtérbe. – Ne idegeskedj, Lucius! Tudom, hogy példásan fogsz teljesíteni. Vagy Acilia jelenléte miatt remegsz ennyire? – Az asszony felkacagott. – Na, menjetek!
