Anya lettem: Pillanatképek az életünkből

A gyerek elfrancosodása megállíthatatlan. Csillogtatja gyönyörű barna szemét és kombinál, veszettül kombinál. Zsolti a számítógép előtt ül. Zsombor odamegy hozzá, mint egy modern Cupido: – Apuci tuci anya. Az apja egy kicsit kéreti magát, majd elindul hozzá, mert a gyerek kitart a javaslata mellett és ilyen bájos gyermeki cselszövésnek lehetetlen ellenállni. Amint a férjem feláll, hogy puszit adjon nekem, a gyerek elfoglalja a székét és a számítógépét. A 2 éves és 8 hónapos gyerekem számára a kattinga (kattintás) az alapszókincs része.  Ha lát egy autót a monitoron, már húzza is oda az egeret és kattint, ha pedig nem sikerült megszereznie az egeret, akkor ujjával mutogat és követeli, hogy KATTINGA!!! Délutáni alvás közben kiabálás hallatszik a fiam szobájából: – Anya! Anyuci! Rohanok, hogy mi a baj. A gyerekem alszik, de szeméből folyik a könny. – Mi a baj? – kérdezem tőle. – Anya! Tandinda! Eööeeeeee. – mondja csukott szemmel, fél lábbal még az álomban. Szája sírásra görbül, óriási szempillái alól bugyognak ki a könnycseppek. Ez az első rossz álom! Nincs más választásom, felébresztem. Álom és ébrenlét között nekikeseredik még egyszer, de nem értem, hogy mi történt a targoncával. A fent nevezett játékot előszedem a dobozból és amikor kinyitja a szemét, megmutatom. Nincs több sírás, de mosoly sincs. Ölembe vackolja magát és a Bijabot, majd egyre békésebbé válik a szuszogása. Kicsiként rendszeresen voltam a kispárnája, és már el is felejtettem, milyen jó érzés, ha mellkasomra csorog a nyála. Úgy tud megölelni, mint senki más! Élénken emlékszem arra, milyen nagy siker volt, amikor felfedeztem a Király utcát, mint alternatív útvonal a Deák tér és a Körút között. Mostanság azonban nem a legrövidebb utakat keresem a városban, hanem azokat, amelyekhez a legtöbb és legváltozatosabb járművet kell igénybe venni. Metrózunk a Nyugati tér és a Lehet tér között, hiszen a fiam imádja a metrót, de az is egyértelmű, hogy először 4 megállót az ellenkező irányba indulunk, mert rövid metrózással nem lehet kiszúrni a gyerek szemét, majd a Lehelen rengeteg metrót nézünk meg és számolunk meg, mielőtt tovább indulnánk. A legújabb útvonal találmányom, a villamos-kisföldalatti-troli kör, amellyel ugyanoda érkezünk, ahonnan indultunk. (Én mindig is állítottam, hogy jó dolog a budapesti tömegközlekedés – olyan vidéken nőttem fel, ahol óránként jártak a buszok a városba és az se a főváros volt.) A legjobb kirándulás azonban az 1. számú, a troli-metró-busz kör. Zsombor számára az utazás (kifejezetten a tömegközlekedés) a lényeg. Igazán filozofikus,  még szerencse, hogy csak magamnak kell jegyet venni. Egyik nap, éppen a trolin ültünk, szokásos körünkből jöttünk haza, amikor odafordult hozzám: – Jó dás! Jó buji. (Jó kirándulás! Jó buli!) Hetek óta készül a villamos múzeumra.  Többször végigolvasta már a BKV múzeum tájékoztató füzetét és bárkinek – veszélyes hozzánk felugrani – örömmel mutatja meg benne, milyen egy régi villamos vagy troli. Trolizásnál is ragaszkodik a régi járművekhez, megvárjuk, amíg az jön.

A konyhában melegítem az ebédet, a gyereket két pillanatra a szobában magára hagyom. Rohan hozzám: – Anya! Kubu! Fejemben azonnal a kiöntött Kubu rémképe jelenik meg, természetesen a szingli koromban vásárolt fehér szőnyegen. A nappaliban azonban azt látom, hogy a gyerekem a pohárba öntötte ki a sárgarépalevet. Első gondolatom, hogy nevelem egy kicsit, mert nem kell ennyire önállónak lennie és különben is megkérdezhette volna, hogy kitöltheti-e, de aztán meggondolom magam. Valamivel korábban a Kubura jó erősen rácsavartam a kupakját, emlékszem, és a fiam azt képes volt lecsavarni? A palack tartalmát pedig úgy öntötte a pohárba, hogy egyetlen csepp se ment az asztalra. Szívem büszkén dörömböl. Megdicsérem, milyen ügyes nagy fiú és már venném a levegőt, hogy kicsit neveljem is, amikor a fiam a füle mellé emeli a kezét Pacsit! fekiáltással. (Ez volt az első alkalom, hogy a jól végzet munkáért pacsit kért, eddig csak pacsit adott, ha kértük.)