Gyárlátogatás a Lindt & Sprüngli Csokoládégyárban: csokoládé minden mennyiségben és formában. Kedvenc csokim a gyártósorról. Az első meglepetést az jelentette, hogy a gyár nem valami isten háta mögötti helye található ezer lakat alatt, hanem szerves része Kilchbergnek. A több épületből álló gyárkomplexumnál csupán a gyárépületet övezi kerítés, az irodaházak úgy állnak ott, mint bármelyik másik épület és közelében iskola és óvoda működik. A gyerekek iskola után berohannak a portára, elvesznek egy-egy kocka csokoládét, majd sietnek haza. A gyár dolgozói pedig ebédszünetben lemehetnek a Zürichi-tóhoz és nyáron akár fürödhetnek is egyet. A második meglepetés akkor ért, amikor megláttam a számokat. Azt – tapasztalat útján – mindig is tudtam, hogy a Lindt csokoládé a világ legfinomabb csokoládéja, de arra álmomba se gondoltam, hogy mi magyarok csokoládéfogyasztásban sereghajtók vagyunk. A svájciak 11,7 kg/fő/év csokit tüntetnek el, mi magyarok csak 3,3 kg/fő/év. Én mindent megteszek a statisztika javításáért… A gyártósorról is rengeteg csokoládét ettem, sőt kiműveltem magam a csokoládékóstolás művészetében is. A Lindt & Sprüngli Csokoládégyárba csak ritkán engednek be látogatóak, így még szerencsésebbnek éreztem magam, amikor műtőssegédnek beöltözve elindultunk. A gyárban nem egy romantikus csokoládéműhely, sok a fém, sok a nagy gép, az alapanyagok csövön érkeznek a tartályokba, majd óriás edényekben vagy futószalagon közlekednek egyik állomástól a másikig. A Lindt azonban annyiban hasonlít a kis csokoládé manufaktúrákhoz, hogy nem trükköznek a csokival. A csoki kakaóbabból (kakaómasszából és kakaóvajból) készül némi cukor, és tej hozzáadásával – meg kerül bele egy kis lecitin is, de slussz, utána már csak az ízesítők jönnek: mandula, mogyoró, chili stb. – és az arányoktól függ, hogy ét-, tej- vagy fehér csoki készül. A csokoládé lelke a konsolás, amelyet a legenda szerint Rodolphe Lindt, berne-i csokoládékészítő talált fel. Feledékenységének köszönhetően addig “gyúrta” a csokoládét, amíg az krémesen sima és lágy lett. A nevével fémjelzett csokoládét, azonban nem ő virágoztatta fel, hanem a Sprüngli dinasztia, amely régi zürichi cukrászcsalád. A Sprüngli család az első csokoládékat 1845-ben gyártotta és a csokoládék egyre népszerűbbek lettek. 1889-ben, amikor Lindt mester eladta üzletét és a konsolás titkát, Sprüngliék megvették, és azóta a csokigyár neve: Chocoladefabriken Lindt & Sprüngli. 1892-ben, amikor Rudolf Sprüngli-Ammann, aki meglátta a csokoládégyártásban a nagy üzletet, nyugdíjba vonult, fiatalabb fiára hagyta a cukrászdákat, idősebb fiára pedig a csokoládégyárat. Mind a kettő a mai napig üzemel. A Sprüngli cukrászdában isteni a macaron, a csokoládégyár pedig egyenesen csokoládé mennyország. A gyárban ezernyi leleményes gép és robot dolgozik, hogy a dobozba kerülő végeredmény tökéletes legyen. (A csokoládé után engem a robotok nyűgöznek le legjobban.) A gyárlátogatás során megkóstolhattam a frissen készült csokoládét (töményebb, aromásabb, selymesebb) és végignézhettem hogyan készül a kedvenc, mandulás fehér csokim. (A gyártósor végén kaptam is egyet a frissen gyártott csokiból, most úgy őrzöm, mint gyerekkoromban az ablakba állított csoki mikulásokat.) És ha mindez nem volt elég, akkor bebocsátást nyertem a csokoládé szentélyébe, ahol a Maitre Chocolatier vezetett be a csokoládékóstolás művészetébe, az újfajta csokoládék készítésének titkába, majd vele együtt készíthettem csokoládét. (Persze, még az a tábla is érintetlen.) A kaland óta még jobban szeretem a csokoládét…
