Kifogyhatatlan az amerikai filmipar a megható állattörténetekből, de ezúttal jól is sikerült a produkció.
A Hatchi (ez a francia címe, az angol: Hachiko: A Dog’s Story, a magyar pedig Hacsi – A leghűségesebb barát) az 1987-es japán Hachikō Monogatari remakeje. A film alaptörténetét egy, az 1920-30-as években, Tokió külvárosában élt, akita fajtájú kutya adta, akit gazdája, a japán hagyományoknak megfelelően – tisztelettel és szerető gondossággal nevelt – s az évek alatt mély, őszinte barátság alakult ki közöttük. Hachiko gazdája nap mint nap vonaton járt munkahelyére , s barátja minden nap elkísérte, majd este , a vasútállomáson várta. Ám egy nap szívrohamot kapott Dr. Eizaburo Ueno és meghalt, Hatchiko azonban türelmesen várta…
A sztori adoptációja nagyon amerikai; de csak az elején szirupos. Jó vágásokkal (hegedűszó nélkül) gyors cselekménnyel, hamar kibontakozik Parker Wilson (Richard Gere ) zenetanár, egyszerűnek látszó, mégis bonyolult (férfi)lelki életet élő története. Családját, munkáját; a filmben: talált kutyához való viszonyán keresztül ismerjük meg, és a rendező, egy egészen apró trükkel bővítette a látványt. A kutya látószögén keresztül is bepillantást enged a cselekménybe. Nekem tetszettek ezek a fekete – fehér képkockák, mert mindig szerettem volna tudni: vajon most mire gondol a kutyám?
A filmbeli zenetanár, tökéletesen összehangolja életét a kutyáéval, ritmust talál a szakmai és családi élete között Hatchi segítségével, mindaddig… amíg egy este véget ér a szokásos rutin, és a kutya kitart, mindaddig… amíg véget nem ér a várakozás a peronon…
A Hatchi című filmben a ragaszkodás, a hűség és a kölcsönös tisztelet nem csak ember és kutya kapcsolatát jellemzi; mert amerikai a történet, és Richard Gere mégsem játszhat gaz szívtipró főszerepet!? Egy szép és szomorú filmben: hiteles. És ennyi elég is, hogy elég jó legyen benne.
Richard Gere az egyik interjúban azt mondta: morálisan és filozófiai felfogása alapján is közel állt hozzá ez a történet. Ezért nem kellett különösebb színészi bravúrt produkálnia. Szerinte, a feltétel nélküli szeretet ritka érték manapság, és sokkal több mozgó film készülhetne az őszinte kapcsolatokról.
A film elkészítéséhez egyébként három akitát képeztek ki, Boone Narr hollywoodi állat tréner irányításával. A forgatás hat hónapig tartott, hogy Hatchit különböző életszakaszaiban szimulálni tudják. Egy nap, Richard Gere azt kérdezte tőle:
– Melyik a legnehezebben végrehajtható jelenet?
Boone Narr azt válaszolta :
– Richard, ebben a filmben az a kihívás, hogy a kutya a gazdáját lássa benned, rád figyeljen, ne a kiképzőt a kamera mögött…!
Hachiko egész éjjel, és még tíz évig várta gazdáját a Shibuya Station-ön Tokióban. A környéken mindenki ismerte, s legendája szerves része lett a japán kultúrának. Tiszteletére bronz szobrot emeltek a Shibuya állomáson, s a “hatchi” mint nemzeti hős rang került a hétköznapi nyelvbe.
A hollywoodi mozira fanyalgóknak jószívvel ajánlom: osonjanak be nyugodtan! Sőt! Arra érett gyermekekkel megnézni, értelmes családi program. (Magyarországon DVD-n jelent meg néhány hónapja.)
A lányom (13 éves) sírva szerette ezt a filmet. Én pedig akkor fakadok sírva, ha ő sír. Igaz, akkor is, ha boldog.
