És íjjal lőni is tanultam, és el is ítéltek, és ez veled is megtörténhet. Már megint voltam olyan szerencsés, hogy utazhattam: most Nottinghambe. Amit ez ember elsőre hajlamos összekeverni a londoni Notting Hill negyeddel, de ha a városnévhez egyből hozzátesszük, hogy Robin Hood, meg nottinghami sheriff, esetleg sherwoodi erdő, akkor már úgyis mindenki képben van. Nottingham igazi helyes kis város, pont annyi nyüzsgéssel, hogy zsúfoltság nélkül legyen életteli, egyébként meg épp csak akkora, hogy eltévedni ne lehessen a klasszikus angol házak között. Egymást érik az ősrégi kocsmák, a modern pubok és a fish&chips büfék mellett a jobbnál jobb éttermek. Kipróbálhattam a kosztot abban a Curry Lounge-ban, amit Gordon Ramsey Kitchen Nightmares című műsorában formáltak át a mostani stílusára, muszáj volt beülni a neogótikus templomból nagyon jó hangulatúra átalakított szórakozóhelyre, és persze egész Anglia legrégebbinek kikiáltott, barlangszerű kocsmájába is. A Ye Olde Trip to Jerusalem nem csak a Szentföldre induló lovagok törzshelye volt, de a város főállású Robinjáé is, aki idegenvezetőnk volt néhány órán át. Amellett, hogy igencsak feltűnő jelenség, azt hiszem, egyetlen lehetséges sztorit se hagyott ki a Robin-legendákból, és még azt is megtudtam, hogy hívják a főtér oroszlánjait (már-már bennszülöttnek számíthatsz, ha elhangzik a szádból az a mondat, hogy „találkozzunk 8-kor Oscarnál”). Az egykori gyárnegyednek már csak a neve (Lace Market) és a kortárs múzeum betoncsipkés homlokzata emlékeztet arra, hogy a hely valaha a csipkéjéről is híres volt, viszont itt található (a templomkocsmától pár háznyira) a Galleries of Justice, ahol elég élethű körülmények között átérezhettem, milyen lehetett (akár ártatlanul) elítélt bűnözőnek lenni az elmúlt évszázadokban. Hasonlóan érdekes élmény volt a bevásárlóközpontba rejtett barlangrendszer is (természetesen a barlangok voltak ott előbb), amit évszázadokon át tímárműhelynek, szerencsebarlangnak, óvóhelynek is használtak. Legjobban persze a sherwoodi erdőt vártam, és nem csalódtam – igaz ma már “csak” 450 hektár -: gyerekkorom óta ilyennek képzeltem, a fákról állandóan csöpögő vízzel, fura formájú fákkal, meg a brutális méretű ezeréves tölggyel. Erre egyébként ma már annyira vigyáznak, hogy körül is van kerítve, nehogy akaratlanul kárt tehessenek benne a turisták – egy ekkora óriásnak már az is árthat, ha a látogatók letapossák körülötte a talajt, és emiatt nem jut elég tápanyaghoz. Az egész túra fénypontja pedig az íjászat volt: most fogtam először íjat a kezembe, de szerintem nem utoljára, komolyan gondolkodom rajta, hogy telepítek a kertbe egy céltáblát. Pedig annyira nem is voltam tehetséges így elsőre, de van benne valami, ami nem hagy nyugodni.
