Kondor Vilmos: A budapesti kém (részlet)

A Bűnös Budapest és a Budapest Noir után itt Kondor Vilmos harmadik krimije A budapesti kém. Fülszöveg: 1943 decemberében Budapesten még egyetlen lövés sem dördült el, és Kállay Miklós kormánya mindent megtesz azért, hogy ez így is maradjon. Az immáron a Reutersnek dolgozó Gordon Zsigmond vonakodva mond igent Ujszászy István, az Államvédelmi Központ vezetőjének – és Karády Katalin szeretőjének – arra a kérésére, hogy alkalmi futárként segítse Kállay törekvéseit, ám amikor a küldeményt Velencében kézbesíti, összekötőjét megölik, és kis híján vele is végez a merénylő. Fél Európát beutazván Gordon hazatér, és barátjához, Gellért Vladimir felügyelőhöz fordul tanácsért, mert most már biztos abban, hogy kém rejtőzik a legmagasabb kormánykörök környezetében. A gyanúsítottak sora nem hosszú, ám azt még Ujszászy sem érti, kinek dolgozhat a kém, hiszen a Vár szinte hemzseg a német spionoktól, a szövetségesekkel pedig folyamatosan tárgyalnak a különbékéről. Megindul hát a hajsza a kém után, aki belesétál Ujszászy csapdájába, ám azt sem ő, sem Gordon nem gondolta volna – még legvadabb álmában sem –, hogy ki mozgatja a szálakat… Kondor Vilmos: A budapesti kém (részlet) 1. fejezet Gordon Zsigmond a bértaxi hátsó ülésén ülve a jellegtelen külsejű férfit nézte, és a szituáció annak ellenére volt ismerős számára, hogy soha nem élte át. Éppen elégszer látott már ilyet filmeken vagy olvasott róla könyvekben. Egyszer egy kollegájával is történt valami hasonló, de csak hasonló (a férfi a szeretője férjével találta magát szemben egy megfáradt Citroënben), mert ahogy Gordon a férfi átlagos, szinte unalmas és közönyös arcát nézte, tudta, hogy döntésének – akár igent mond, akár nem – súlyos következményei lesznek. Kinézett a fekete Opel Admiral ablakán. A mocskos és szürke város mintha pillanatfelvételek sorozata lett volna, régről ismert pillanatfelvételeké villamosokkal, kézikocsikkal, sárcipőkkel, raglánokkal, csontkeretes szemüvegekkel, kalaptűkkel, a hidegben szinte megdermedni látszó cigarettafüsttel. A Berlini térnél várakoztak egy kicsit, amíg az autóbuszok lassan elhaladtak. A férfi elővette cigarettatárcáját, és odanyújtotta Gordonnak, aki kezét felemelve jelezte, most nem kér. A férfi elővett egy szálat, végét a becsukott cigarettatárcához ütögette, szájába tette, gyufát húzott elő a zsebéből, és rágyújtott. Gordon ujjnyira leeresztette az ablakot, hogy a füst ne ülje meg a kocsi belsejét. Elindultak a Margit híd felé. Gordon a férfi ölében lévő barna borítékot nézte. Kicsit gyűrött volt, címzés és feladó nélkül. Átlagos barna boríték. Nem túl vastag, nem túl vékony. A borítékról végül a férfi arcára emelte tekintetét. Az fedetlen fővel ült, katonásan rövidre vágott haja enyhén őszült. Szája vékony vonal volt, zöldesszürke szemét az ablakon túlra szegezte. Remekbeszabott kétsoros gombolású öltönye tökéletesen passzolt rá, láthatóan csináltatta, és feltehetően nem a körúton, hanem Londonban, a Savile Row-n. Gordon eddig csak egyenruhában látta a férfit, bár nem találkoztak sokszor. Utoljára két éve, 1941 nyarán futottak össze egy filmbemutatón. Biccentéssel üdvözölték egymást, és kész. Éppen ezért Gordon nem is nagyon értette, mit keres most ő itt ebben az autóban. Alig múlt hét óra, amikor kilépett Hitler téri lakásának ajtaján. A bértaxit hétre rendelte oda, s bár tudta, hogy egy kicsit megkésett a pakolással, nem aggódott, mert szombat reggel lévén fél óra alatt bőven ki lehet érni a reptérre. A gépe nyolckor indult, nem kellett sietnie. Behúzta maga mögött a kaput, és meglátta a járda előtt járó motorral várakozó fekete Opelt. Amint a sofőr megpillantotta, kipattant a kocsiból, elvette a táskáját és kinyitotta neki a hátsó ajtót. Gordon kalapját a szemébe húzva beült a kocsiba. Csak akkor vette észre, hogy nincs egyedül az autóban, amikor a kalapját maga mellé tette. – Jó reggelt – üdvözölte Ujszászy István vezérőrnagy, az Államvédelmi Központ vezetője. – Magának is – felelte Gordon, majd érdeklődve széttárta a kezét. – Hogy miért is vagyok itt, ezt akarja tudni – bólintott Ujszászy. – Jobb híján. – Hallotta, mi történt december másodikán az egyik futárgépünkkel? – kérdezte Ujszászy. Gordon a fejét rázta. – Nem csoda, mivel a hírt nem engedtük megjelenni magyar lapokban. Valahol Németország fölött tűnt el az egyik futárgépünk, ami a stockholmi követségre vitt iratokat – magyarázta a vezérőrnagy. – Azóta sem hallottunk felőle. – Fontos iratok voltak? – Nagyon fontosak. Kiemelten fontosak. Stockholmi követünk, Ullein-Reviczky nagyon várta őket. Ismeri őt? – Egyszer összefutottunk a külügyminisztérium fogadásán. – Értem – bólintott Ujszászy, és vékony szája mintha mosolyra húzódott volna. – Remek. Akkor Ullein-Reviczky emlékezni fog magára. – Miért emlékezne? – Mert olyan, mint én. Ha lát egy arcot, soha nem feledi el. Gordon nem felelt. Várta, hogy a férfi folytassa. – Szóval a repülőgép eltűnt. Azóta sem hallottunk felőle. – A vezérőrnagy előbb kinézett az ablakon, aztán előredőlt, és úgy folytatta. – Jogunk van feltételezni, hogy az iratok a németek kezébe jutottak. – Szándékosan lőtték volna le a gépet? Ujszászy széttárta a karját, ajkát enyhén lebiggyesztette. Gordont a dél-philadelphiai olasz bevándorlókra emlékeztette ez a gesztus. – Ezért úgy döntöttünk, hogy… – Döntöttek? Kicsodák döntöttek? – kérdezte Gordon. – Amennyiben szükség lesz arra, hogy tudja, tudni fogja – felelte a vezérőrnagy. Gordon bólintott. – Úgy döntöttünk, hogy külön futár viszi el ezeket az újabb dokumentumokat Berlinbe. A mai géppel. Gordon nem szólt semmit. A férfi előhúzott finom marhabőrtáskájából egy barna borítékot, és az ölébe fektette. – A futár azonban ma reggel súlyos lázzal ébredt. A jelek szerint tüdőgyulladása van. Gordon továbbra is várt. Rájött, hogy Ujszászy mit akar kérni tőle, csak azt nem tudta, mit feleljen. Tisztában volt azzal, hogy személyére nézve semmilyen káros következménye nem lehet a nemleges válasznak. Ujszászy értelmes ember volt, és Gordon tudta, hogy semmilyen formában sem torolna meg egy esetleges elutasítást. – Miért is utazik Berlinbe? – kérdezte Ujszászy. – Ribbentrop beszédet mond a háromhatalmi egyezmény aláírásának második évfordulója alkalmából. – És a Reutersnek tudósít. – Még mindig – felelte Gordon, miközben Ujszászy arcát nézte. A férfi úgy pillantott rá, mintha semmi tétje nem lenne a beszélgetésüknek. Inkább halvány derű ült ki az arcára, semmint aggodalom. – Mást nem találtak? – kérdezte végül Gordon. Közben már a Gömbös Gyula úton haladtak, el Déli pályaudvar mellett. – Ennyi idő alatt lehetetlen – felelte Ujszászy. – Ugye tudja, hogy ezt nem tehetném? – nézett rá Gordon. – Én csak egy tudósító vagyok, a Reuters tudósítója, oda megyek, ahová mondják, de semmilyen módon nem vehetek részt a politikában. Semlegesnek kell maradnom. Ujszászy elmosolyodott. – Zsigmond, ezt maga sem mondja komolyan. A mai világban semleges akar maradni? Ha Svájcnak sem sikerült, miből gondolja, hogy majd pont magának fog menni? – Ez az egy boríték, most az egyszer? A vezérőrnagy elnyomta a csikket. – Igen – felelte színtelen hangon. – Ez az egy boríték, most az egyszer. És ha aggódna amiatt, hogy valaki megtudja… – Nem aggódom – ingatta a fejét Gordon. – Ez magának sem áll érdekében. – Valóban nem. Rákanyarodtak a Budaörsi útra. Kétoldalt villák sorakoztak, a forgalom gyér volt. Egy villamos haladt konokul előre az enyhe emelkedőn. Az utasok belehelték az üveget. A kalauz a lépcsőn állva cigarettázott. Nyugat felől sötét felhők közeledtek. Az útjelző táblát követve lekanyarodtak a Közforgalmi Repülőtér felé. A sofőr lefékezett a reptér kör alakú termináljának üvegajtós bejárata előtt. Kiszállt, kivette a csomagtartóból Gordon utazótáskáját, majd kinyitotta neki az ajtót. Bevágott a jeges szél. Gordon kinyújtotta a kezét. Ujszászy átadta a borítékot, és így szólt: – Semmi más dolga nincs, mint megkeresni Haubert Kamillót a követségen. Már várja magát. – A követség most… – A Dorotheenstrassén van. A szövetségesek lebombázták. – Tudom, láttam a romokat – bólintott Gordon, és kiszállt a kocsiból. A sofőr becsukta az ajtót, beült a volán mögé és elhajtott. Gordon felnézett a henger alakú épületre. Megjelent előtte egy hordár, aki már éppen megszólította volna, amikor meglátta a kezében gyűrött bőr utazótáskát, és visszalépett az árnyékba. Gordon kinyitotta az üvegajtót és felpillantott az órára. Háromnegyed nyolc múlt. A jegykezelő pultnál leadta a jegyét és az útlevelét, majd amikor mindkettőt visszakapta, kilépett a betonra. Két-három éve még szinte félóránként szálltak fel a repülőgépek, és Európa majdnem minden városába indult innen járat. Aztán ahogy egyre jobban elhúzódott a háború és újabb frontok nyíltak, egyre kevesebb gép repült Budaörsről. A polgári gépeket még a háború elején átvette a légierő a pilótákkal együtt, így még ha lettek is volna polgári gépek, pilóta nem akadt volna, aki elvezesse őket. A semleges országok légitársaságai ugyan indítottak pár járatot hetente, de a jegyek csillagászati összegbe kerültek, és a legtöbb járat Berlinbe indult, mivel a Lufthansa tranzitállomásnak használta a pesti repteret. 1942 tavaszán Gordon Berlinen és Stockholmon keresztül repült Londonba szerződést kötni a Reuters hírügynökséggel. Még szerencse, hogy nem neki kellett fizetnie a jegyet, a hírügynökség vállalta magára a költséget. Akkor még busz vitte az utasokat a géphez, most azonban maguknak kellett odasétálniuk a Junkers Ju 52-es géphez. A repülő három propellere már forgott, így megszaporázta a lépteit. A szél csaknem letépte a fejéről a kalapot, és a következő pillanatban jeges eső kezdett el szakadni. A lépcsőhöz érve felsietett, majd fejét lehajtva belépett az utastérbe. A tizenhét székből tizenhaton már ültek. Az ülések fölötti hálós polcon csomagok, kabátok. A légikísérő elvette a jegyét, és intett, hogy merre menjen. A szárny mellett, az ablaknál volt az egyetlen szabad ülés. Gordon kibújt kabátjából, összehajtotta, betömte egy másik mellé, majd intett az utaskísérőnek, hogy tuszkolja be valahová a táskáját is. Gyorsan körbenézett az utasokon. Egy német tiszt és a sleppje az első két sorban. A többi ülésen komor diplomaták, riadt tekintetű asszonyok és két kislány. Valamint három feltűnően jólöltözött fiatal férfi, ölükben degeszre tömött aktatáskával. Feltehetően egy még mindig jól menő cég munkatársai lehettek, akik megragadták a háborúban rejlő lehetőségeket. Gordon beült az ablak mellé, elhúzta a függönyt, és nézte, ahogy viharkabátos férfiak vödörből sózzák a betont a gép előtt. Az utaskísérő behúzta az ajtót, beszíjazta magát egy lehajtható ülésbe, a pilóta pedig megmozgatta a fékeket a szárnyakon. Minden működött. Gordon elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Ilyen időben nem volt szokás elindulni. Csak akkor, ha valakinek nagyon fontos dolga akadt, és ha a pilóta a legjobbak közül való volt. A Lufthansa pilótái általában kiválóak voltak, a fontos ember meg feltehetően az a legörbedő szájú, simára borotvált német tiszt lehetett az első ülésen. – Nagyon hangos ez a micsoda – szólt oda Gordonnak a mellette ülő vékonyka nő. – Mindig ilyen hangos? – Mindig – felelte Gordon. – De ez legalább acélból van – folytatta. – Az angoloknál van egy bombázó, Szúnyog a beceneve. – Szúnyog? – nézett rá a nő. – Az. – Nem hangzik valami jól – rebegte a nő. – Nos – köszörülte meg a torkát Gordon –, annak a szárnya például furnérlemezből van. – Furnérlemezből? – kérdezte az asszonyka elkerekedett szemmel. Gordon bólintott. – Abból. Igaz, hogy nagyon vastag és erős, de furnérlemezzel van a szárnya és a törzse beborítva. – És azzal bombáznak? – Azzal. A nő gyorsan benyúlt a retiküljébe, elővette a rózsafüzérét, és morzsolgatni kezdte. A férje a másik oldalon halálra váltan kapaszkodott a táskája fülébe. A pilóta gyorsított, majd felkapta a gép orrát. Lassan emelkedni kezdtek. Még a három motor zaja mellett is hallani lehetett, ahogy verte az ablakot a jeges eső. Gordon a nő felé fordult. Behunyt szemmel lapult az ülésébe, ujjai mereven morzsolták a rózsafüzért. Jó oka volt a félelemre, csak éppen elkésett vele. A szövetségesek augusztus elején kezdték el bombázni Németországot, ezen belül is Berlint. Gordon éppen eleget tudósított a történtekről, hogy tudja, milyen pusztítást végeztek ezek a bombázások. Alig három hete, november 22-én és 23-án, két egymást követő éjszaka hullott a legtöbb bomba Berlinre, iszonyatos rombolást végezve – ugyanakkor hasztalanul. A szövetségesek célja, mint azt többször is hangoztatták, Berlin végleges megtörése, teljes térdre kényszerítése volt. Gordon a saját szemével látta a kudarcot. Annak ellenére, hogy a város lakosságának mintegy a negyedét kitelepítették már a bombázások előtt, több tízezren haltak meg, épületek ezrei dőltek romba. A berliniek azonban úgy élték tovább mindennapjaikat, mintha mi sem történt volna. Akárcsak a londoniak a Blitz idején. A boltok kinyitottak, emberek jártak munkába, gyerekek iskolába, még néhány színház is tartott előadásokat esténként, a mozikban is sokan voltak. Mivel a szövetséges bombázók mindig éjszakánként támadtak, napközben nem volt mitől félniük. A Junkers Ju 52-es gépe tehát biztonságban repülhetett a Harmadik Birodalom fölött. Gordon hátradőlt, és csendben dohányzott. Tudta, hogy mást nem tehet. Olvasni nem tudott, a felhő, amelybe belerepültek, nem kötötte le a figyelmét, maradt hát az egyiptomi cigaretta, amit kifejezetten a repülőutakra tartogatott. Őszintén remélte, hogy nem kell már sokat repülnie, mert a trafikos, akitől egy ideje vette a csempészett cigarettát, megint átállt a cukorra és a gyerektápszerre. Állítása szerint többet fizetnek a tápszerért, mint az aranyért, Gordon pedig nem kételkedett a szavában. Az eseménytelen útnak eseménytelen landolás lett a vége. Gordon a levegőből látta a Tempelhof karéjalakú épületét, ami most sem nézett ki sokkal jobban, mint augusztus végén, amikor egy bombatámadás után annyira megrongálódott, hogy egy időre a közeli rangsdorfi reptérre kellett átterelni a forgalmat. A kifutókat azóta kijavították, ha nem is mindet. Így aztán nem csoda, hogy alig néhány repülő állt csak a terminál épülete előtt. A kifutópályán két gép várakozott, ezek egyike éppen felszálláshoz készülődött. Ugyan az utaskísérő leszállás közben egy kis huzatot csinált, de megint hamar telefüstölték az utasteret, és Gordon alig várta, hogy végre kinyissák az ajtót. A pilóta végül irányba állította a gépet, gyorsan csökkent a magasságuk, aztán egy erőteljes zökkenéssel földet értek. Begurultak a terminál épülete elé. Alig fékezett le a gép, a német tiszt felpattant, tányérkalapját fejébe nyomta, egy fiatal, nyúlánk segédje felsegítette rá a kabátot, az utaskísérő pedig köszöntésre lendítette a karját: – Auf wiedersehen, SS-Brigadeführer Veesenmeyer! Az SS-tiszt gyorsan távozott, majd beült egy várakozó Mercedesbe. Az utaskísérő megállt az ajtóban, és visszaszólt a többieknek: – Gombolkozzanak be, randa idő van. – Gordon gyengéden megrázta az asszonyka vállát, aki félve nyitotta ki a szemét. – Megérkeztünk. Megnyugodhat – mondta neki Gordon. A nő átnyúlt a másik ülésre a férjéhez. Gordon csak ekkor vette észre, hogy a férfi lábánál három papírzacskó sorakozik. A nő észrevette Gordon tekintetét. – Nem szeret repülni, de legalább felkészül rá – szabadkozott miközben felállt, és megsimogatta a férje homlokát. Gordon kirángatta a kabátját, megkereste a táskáját és gyorsan kiszállt a gépből. A német határőrök láthatóan nem örültek a Reuters-féle igazolványának, de az útlevelével együtt visszaadták neki. Gordon átvágott a kihalt repülőtéren. Az utasok jó része egyenruhás volt, néhány üzletembert leszámítva, és az egész talán kevésbé lett volna zavaró, ha nem harsog a mikrofonokból megállás nélkül hazafias zene. A kijárat fölött hatalmas birodalmi sas lógott. Gordon kinyitotta az ajtót, és intett az egyik taxinak. A szebb napokat látott, legalább tíz éves BMW 303-as lassan, de biztosan haladt Berlin belvárosa felé. Gordon nem szerette a német fővárost. Nincs sok szeretnivaló egy városon, amelyet bombatámadások tépáztak meg. Gordon nézte a leomlott falú épületeket, a krátereket, a berlinieket, akik még mindig úgy tettek, mintha ez az egész meg sem kottyant volna nekik. Az Unter der Lindén alig lehetett látni valakit. A fák kopáran álltak, a padokon nem ült senki, az egyetem előtt pár diák csellengett. Pár napja havazhatott, mert a járdán takaros halmokban olvadt a hó. A BMW befordult az egyetem épülete mellett, majd az első sarkon jobbra, rá a Dorotheenstrasséra, aztán megállt a szecessziós épület előtt. A Collegium Hungaricum épületébe jó ideje nem érkeztek magyar diákok és tanárok. A szobákban és termekben a magyar nagykövetség működött Sztójay Döme vezetésével. Gordon már találkozott az alacsony, szerb származású emberkével, aki inkább emlékeztette egy kabaré kisebbségi komplexusban szenvedő konferansziéjára (aki titokban ráadásul a túlsúlyos ruhatároslányba szerelmes), mintsem nagykövetnek – nemhogy Berlinben, de még Caracasban sem. Kiszállt a kocsiból, és szólt a sofőrnek, hogy várja meg. Az épületbe lépve egy egyenruhás katonatiszt állta útját. Gordon felmutatta neki az útlevelét, majd közölte vele, hogy Haubert Kamilló tanácsos úrral van találkozója. A katona intett neki, hogy üljön le a zászlótartó mellé, Horthy kormányzó képe alá. Gordon leült, letette táskáját, és várt. A követség is kihalt volt, ami szombat lévén nem nagy meglepetés, ám Gordon valamiért azt sejtette, hogy hétköznap sem lehet itt nagy a mozgás. A légiriadók és a bombázások még a legelszántabb diplomaták kedvét is elveszik a munkától. Nemsokára visszatért a katona, mögötte egy vékony, negyvenes férfival, aki jól szabott, barna öltönyt viselt, vörös haja boglyában állt, és drótkeretes szemüvege mögül derűsen hunyorgott Gordonra. – Isten hozta – üdvözölte kinyújtott kézzel. – Erre, tessék csak, erre – mondta, ahogy kanyarogtak a folyosókon. Mindkét oldalon ajtók sorakoztak, az egyik nyitva állt, mögötte egy feltűnően csinos gépírónő ült az asztalánál, és kötött kardigánja gombjait igazgatta. – Jól utazott? – kérdezte hátrafordulva Haubert Kamilló, miközben belépett a szomszédos szobába. – Jól – felelte Gordon. – Minden út jó, ha az ember gépét nem lövik le. – Hah! – nevetett fel kesernyésen a tanácsos. Gordon figyelte, ahogy a férfi idegesen keresgél valamit parányi irodája még parányibb íróasztalának fiókjában. Nehezen tudta felfedezni Haubertben az egykori alanyi költőt, akinek versei még a Nyugatban is megjelentek. – Mit is keresek? – kérdezte zavartan Haubert. Gordon széttárta a karját. Valahonnan a távolból egy írógép kerepelése hallatszott. Az utcán egy autóbusz gurult el. Amúgy néma csönd uralkodott az épületben. – Áhá! – csapott Haubert a homlokára. – Nem én keresek valamit, hanem maga hozott nekem valamit. Gordon benyúlt a táskájába, és kivette belőle a barna borítékot. A filmeken az ilyen küldetést teljesítők mindig valami titkos helyen találkoznak. Egy sikátorban, egy külvárosi kocsmában, egy belvárosi kávéház emeletén, egy mozi karzatán, de semmiképpen sem egy követségen. Azt ugyan nem várta, hogy kódszót kelljen mondania Haubertnek, de olyan esetlennek és amatőrnek tetszett neki ez az egész. Elvégre Ujszászy fontos dokumentumokat bízott rá, amelyek… – Ez az! – húzott ki egy köteg kottát a kulturális tanácsos a borítékból. – Nincs karácsonyi műsor ezek nélkül – magyarázta fülig érő szájjal. – Sok minden megsemmisült a bombázásban, és a költözés során is eltűnt ez meg az. És még ez is itt van! – csapott az egyik kottára. – „Jön a fehér karácsony” – sóhajtotta elérzékenyülten. – Ahogy azt a Rácz Vali énekli, kérem szépen… Gordon ezt már csak a folyosón hallotta, mert a kottákat meglátva sarkon fordult, kilépett Haubert irodájából, kisietett a Dorotheenstrasséra, beült a taxiba, és szólt a sofőrnek, hogy indítson. – Jön a fehér karácsony – morogta magában. – Jön a fehér karácsony. – Was sag’n Sie? – fordult hátra a sofőr. Gordon csak a fejét ingatta, és intett neki, hogy induljanak. Agave Könyvek