Cormac McCarthy Pulitzer-díjas regénye Az út a legborzasztóbb vízió a közelítő jövőről. Nehéz és lélekgyötrő olvasmány, amely minden rútsága ellenére képes ragyogni.
McCarthy igen furcsa játékot űz az olvasóval. Olyan iszonyatot tár fel előtte, amitől szinte megbolondul, de közben függővé is válik, mert nem tudja félbehagyni a regényt. A könyvet háromszor tettem le úgy, hogy nem bírom tovább, nem olvasom tovább, de pár héttel később megint újra kezdtem. Sohasem voltam biztos abban, hogy az elkerülhetetlennel akartam szembenézni vagy a remény utolsó kis sugarát kerestem.
Miközben az apáról és a fiúról olvastam, akik hosszú vándorlásáról szól a regény, magamat és a fiamat képzeltem egy párhuzamos útra a semmivé lett bolygón, ahol ember embernek farkasa, ahol a túlélésért küzdünk, éhezünk, fázunk, rettegünk. Már a gondolat fizikai fájdalommal járt.
Az út azért borzasztó regény, mert pontos és hiteles. Az olvasó egy pillanatig sem maradhat kívülálló, soha egy pillanatra nem jut eszébe, hogy amit olvas fikció, nem pedig egy történet a bekövetkező jövőből.
A fehér lapokon fekete betűkből – központozás nélkül, csupán csak nagybetűkkel és pontokkal határolt mondatokkal – megelevenedő képek és történetek iszonyatosak, azonban a fertelmes gonoszság és reménytelenség mellett ott ragyog bennük az emberi jóság is. Az első ötven oldal után nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok, de Az út iszonyatos… és gyönyörű.
A Times szerint az elmúlt tíz év legjobb könyve, azonban abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy a regényből készült filmet (The Road) képes vagyok megnézni.
Kapcsolódó cikk:
Cormac McCarthy: Az út
