Dennis Lehane Viharszigetének legújabb kiadása az Agavenek köszönhető. A könyv pár héttel korábban kerül a boltokba, mint a regény alapján készült film mozikba. A Viharszigetet Martin Scorsese vitte vászonra Leonardo DiCaprioval.
Lehane, Scorsese, DiCaprio. Verhetetlen triumvirátus tűnik.
“A Viharszigetben az a legérdekesebb, hogy a sztori szintjén megjelenő kirakós egyben a szereplőkben lezajló érzelmi, pszichológiai folyamatok labirintusát is jelképezi.” (Martin Scorsese)
Fülszöveg
1954 nyarán Teddy Daniels szövetségi rendőrbíró és újonnan kinevezett társa, Chuck Aule megérkezik a Viharszigetre, melyen egyedül az Ashecliffe Elmegyógyintézet áll. Feladatuk, hogy nyomára bukkanjanak az egyik ápoltnak, aki egykor szörnyű bűnöket követett el, és most titokzatos módon tűnt el a bezárt cellájából. A rejtélyek és a megválaszolandó kérdések azonban egyre sokasodnak. Hogyan szökhetett meg valaki a zárkájából, és hol rejtőzhetett el a kietlen szigeten? Ki hagyja hátra a titokzatos üzeneteket a nyomozóknak? Mi történik valójában a hírhedt C Részlegben? Miért veszi körül az üresnek tűnő világítótornyot elektromos kerítés, és mit keresnek ott őrök? Minél közelebb kerülnek a nyomozók a titokhoz, annál inkább úgy érzik, a megoldás folyamatosan kicsúszik a kezeik közül. Vajon csak képzelik, vagy tényleg mindenki az őrületbe akarja kergetni őket? Teddy Daniels egyre elszántabban keresi a megoldást, de minduntalan falakba, nyomasztó titkokba és hazugságokba ütközik. A végső igazságért pedig talán mindent fel kell áldoznia.
Agave könyvkiadó>>
Shutter Island (Viharsziget) az IMDb-n>>
Dennis Lehane: Viharsziget (részlet)
Prológus
Részlet Dr. Lester Sheehan naplójából
1993. május 3.
Sok éve már, hogy utoljára láttam a szigetet. Egy barátom csónakján merészkedtünk ki a külső öbölbe, amikor messze a parti gáton túl, a nyári ködfátyolba burkolózva megpillantottam ezt az ég alján hanyagul szétkent festékfoltot.
Több mint két évtized telt el, mióta utoljára a szigetre tettem a lábam, Emily mégis gyakran eszembe juttatja (hol komolyan, hol viccelődve), hogy a mai napig képtelen eldönteni, vajon elhagytam-e valaha is azt a helyet. Egyszer kifejtette, hogy szerinte az idő számomra nem több mint egy sor könyvjelző, amelyek segítségével előre-hátra ugrálhatok az életem szövegében, újra és újra visszatérve azokhoz az eseményekhez, amelyek következtében — legalábbis tapasztaltabb kollégáim szerint — magamon viselem a klasszikus melankólia összes tünetét.
Talán igaza van. Emily mindig fején találja a szöget.
Nemsokára tőle is búcsút kell vennem. Dr. Axelrod csütörtökön azt mondta, már csak hónapok kérdése. Utazzon el, tanácsolta. Menjen el arra az útra, amelyről annyit mesélt. Firenze, Róma, és tavasszal Velence. Mert tudja Lester, tette hozzá, nincsen valami jó színben.
Ezzel egyet értek. Az utóbbi időben össze-vissza pakolom a dolgaimat. Legtöbbször a szemüvegemet sikerül eltűntetnem, meg a slusszkulcsot. Máskor meg belépek egy boltba és elfelejtem, miért jöttem, vagy úgy lépek ki a színházból, hogy fogalmam sincs milyen darabot láttam. Ha az idő számomra tényleg könyvjelzők sorából áll, akkor valaki megrázta a könyvet, és a megsárgult cédulák, a letépett gyufásdoboz tetők, a kilapított műanyag kávéskanalak mind a padlóra hullottak, a szamárfüles lapok pedig teljesen kisimultak.
Mégis le akarom jegyezni ezeket a dolgokat. Nem azért, hogy a szöveg megváltoztatásával kedvezőbb színben tűntessem fel magam. Nem, nem. Ezt sosem engedné meg nekem. A maga sajátos módján mindenkinél jobban gyűlölte a hazugságokat. Az egyetlen célom, hogy megőrizzem a szöveget, és jelenlegi helyéről (amely az igazat megvallva egyre nyirkosabb és a repedések is egyre sokasodnak rajta) ezekre a lapokra helyezzem.
Az Ashecliffe kórház a sziget északnyugati részén elterülő lapályon állt. Hozzá kell tennem, messziről szelídnek tűnt. Egyáltalán nem hasonlított egy igazságügyi elmegyógyintézetre, a katonai laktanyára pedig, amely korábban a helyén állt, végképp nem. Legtöbben egyet értettünk abban, hogy a kórház külsőre leginkább egy bentlakásos iskolára emlékeztet. Közvetlenül a főépület szomszédságában, egy beépített tetőterű, viktoriánus házban a börtönfelügyelőt szállásolták el. Egy gyönyörű, sötét Tudor stílusú minikastély, amely a polgárháború idején az észak-keleti partvidéket biztosító Északi csapatok parancsnokának lakhelye volt, most az intézetigazgató szálláshelyéül szolgált. A falon belül álltak a személyzeti lakások — ósdi deszkakunyhók a klinikai orvosoknak, három alacsony salaktégla hálóterem az ápolószemélyzet, az őrök és a nővérek számára. Az intézet központi udvara nagyrészt pázsitból és formára nyírt sövénykerítésből, hatalmas árnyat adó tölgyfákból, Skótfenyőkből, valamint gondozott juharfákból és almafákból állt, melyek késő ősszel a fal tetejére, vagy a fűre szórták gyümölcsüket. Az intézet közepén, a hatalmas szénfekete kövekből és elegáns gránitból készült kórházépületet szimmetrikusan közrefogva, egy gyarmati stílusú, vöröstéglás ikerépület állt. Az épületen túl sziklaszirtek szakadtak le a mélybe, és ott nyúlt el az ártéri mocsár, valamint egy hosszú völgy, ahol még a függetlenségi háborút követően egy gazdaságot alapítottak, de a kísérlet végül kudarcba fulladt. Az őszibarack, a körte és a kövikörtefák, amelyeket akkoriban ültettek mindent túléltek, de gyümölcsöt már nem teremtek többé. Éjjelente a szél üvöltve tört be a völgybe, és néha úgy vonyított, mint egy macska.
Nem szabad megfeledkezni persze az erődről sem, amely már jóval a kórházi első személyzetének megérkezése előtt itt állt, és a déli sziklafalból kiemelkedve a mai napig őrzi a szigetet. Még távolabb ott a világítótorony, amelyet már a Polgárháború előtti időkben használaton kívül helyeztek, amikor a bostoni torony fénycsóvája átvette a helyét.
A sziget a tenger felől, nem tűnt túl nagy számnak. Úgy kell elképzelni, ahogyan Teddy Daniels látta azon a nyugodt szeptemberi reggelen, 1954-ben. Egy sík, bozótos földdarab a külső öböl közepén, amelyet csak nagy jóindulattal lehet szigetnek nevezni. Inkább mintha egy terv lett volna, amelyet szigetnek kereszteltek el. Talán Daniels is azt gondolta, vajon mi lehet a rendeltetése ennek a helynek? Vajon mi célt szolgálhat?
A patkányok képezték a legnagyobb egyedszámú populációt. Ott hemzsegtek a bozótosban, éjjelente sorokba rendeződve meneteltek a tengerparton, ellepve a nedves sziklákat. Egyik-másik akkora volt, mint egy lepényhal. Azután a négy, különös, késő nyári nap után éveken keresztül vizsgáltam a viselkedésüket, az északi partra néző domb egyik sziklahasadékából. Lenyűgözött a felfedezés, hogy néhány egyed megpróbál úszva átvergődni a Paddock-szigetre, amely nem volt több egy homokkal teleszórt sziklazátonynál, és amelyet a nap huszonkét órájában víz borított. Amikor az apály elérte a mélypontot, és a sziget egy-két órára előbukkant, mindig akadt nagyjából egy tucat patkány, amelyik megpróbált átúszni, de a partmenti erős hullámzás mindig visszadobta őket.
Azt mondtam, hogy mindig, de ez nem teljesen igaz. Egyszer láttam egyet, amelyiknek összejött. Egyszer. 1956 októberében, teliholdkor. Láttam, ahogyan a fekete, mokaszin-szerű test keresztülvág a fövenyen.
Legalábbis azt hiszem, hogy láttam. Emily, akivel a szigeten találkoztunk, azt mondja majd: — Lester, nem láthattad. Túl messze volt.
Igaza van.
Mégis biztos vagyok benne, hogy láttam. Egyetlen óriási mokaszin vágott keresztül a dagály fojtogatta, gyöngyszürke fövenyen. Az áramlat visszatért, hogy a Paddock-szigettel együtt elnyelje a patkányt is. Gondolom sikerrel járt, mivel soha nem láttam, hogy az állat visszaúszott volna.
Abban a pillanatban, amikor a parton menekülő patkányt néztem (csak azért is láttam, a fene egye meg a távolságokat), Teddyre gondoltam. Teddyre gondoltam, és szerencsétlen, halott feleségére, Dolores Chanalra, meg arra a borzalmas párosra, Rachel Solandóra és Andrew Laeddisszre, az ámokfutásra, amely során senkit sem kíméltek. Arra gondoltam, ha Teddy itt ülne mellettem, ő is kiszúrta volna azt a patkányt. Az biztos.
És hadd mondjak még valamit:
Teddy?
Teddy tapsolt volna.
AZ ELSŐ NAP
Rachel
1
Teddy Daniels apja halász volt. 1931-ben, abban az évben, amikor Teddy betöltötte a tizenegyet, egy sziklazátonyon odaveszett a halászbárkája, így élete hátralévő részében mások hajóin szolgált, ha éppen volt munka, vagy a kikötőben segített kirakodni, ha nem volt más. Délelőtt tízre többnyire hazaért, és hosszasan járkált fel-alá a házban, vagy a karosszékben ülve a kezét bámulta, nagy ritkán motyogott valamit, tágra nyílt, sötét szemekkel.
Teddy még kisfiú volt, amikor az apja kivitte a szigetekhez, így nem sok hasznát vette a csónakban. Egyedül az összegabalyodott zsineget tudta kibogozni, meg a horgokat tudta leszedni. Néhányszor megvágta magát, ilyenkor a vércseppek buggyantak ki az ujjbegyén, és összemocskolták a tenyerét.
Sötétben indultak. Amikor a nap felbukkant, úgy tűnt mintha a láthatár peremén egy hideg elefántcsont korong emelkedett volna ki a tengerből, és a szigetek hirtelen előtűntek a szertefoszló sötétségből, szorosan összebújva, mint akiket rajta kaptak valamin.
Teddy az apró, pasztell-színű kunyhók sorát fürkészte az egyik partszakaszon, egy omladozó, mészkőépületet a másikon. Az apja megmutatta a Szarvas-szigeten álló börtönt, és a Georges-sziget tekintélyt parancsoló erődjét. A Thompson-sziget magas fái között madarak fészkeltek, csiripelésük úgy hangzott, mintha jég vagy üvegszilánk záporozott volna.
A legtávolabb elterülő sziget, a Shutter úgy nézett ki, mintha egy spanyol vitorlásból hajítottak volna valamit a tengerbe. Akkoriban, 1928 tavaszán, elhagyatottan állt, és burjánzó növényzet borította. A sziget legmagasabb pontján emelkedő erődöt kúszónövények fojtogatták. Az épület falait hatalmas mohafelhők borították.
— Miért hívják Shutternek? — kérdezte Teddy.
Az apja megvonta a vállát. — Te, meg a híres kérdéseid. Mindig ezek a kérdések.
— Jó, de miért így hívják?
— Egyszer valaki elkeresztelte, és rajta ragadt a név. Vannak ilyen helyek. Talán a kalózok voltak.
— Kalózok? — Teddynek tetszett a szó hangzása. Már látta is maga előtt a nagydarab szemkendős fickókat, hosszúszárú csizmában, csillogó karddal a kezükben.
Az apja így szólt. — Itt húzták meg magukat a régi időkben. — Kezével a látóhatár felé intett. — Ezek a szigetek. Itt rejtőztek. Itt rejtették el az aranyat.
Teddy látta maga előtt a ládákat. Arany pénzérmék gurultak le az oldalukon.
Később hányni kezdett. Többször egymás után, heves rohamok fogták el. A csónak peremén áthajolva, sötét sugárban okádott a tengerbe.
Az apja meglepődött, hiszen már órák óta szelték a nyugodt, csendes tenger csillogó vízét, amikor Teddy rosszul lett. Az apja így szólt. — Semmi baj. Ez az első alkalom. Nem kell szégyellned magad.
Teddy bólintott, az apja egy rongyot nyújtott neki. A fiú megtörölte a száját.
Aztán így szólt az apja. — Néha úgy mozog a tenger, hogy nem is érzed, míg fel nem kúszik a testedben.
Újabb bólintás. Teddy képtelen elmondani az apjának, hogy nem a tenger mozgása miatt kavarodott fel a gyomra.
A víz az oka mindennek. Minden irányból körbefogta őket, semmi más nem látszott a világból. Teddy úgy érezte, még az égboltot is képes lenne elnyelni. Addig a pillanatig nem fogta fel igazán, hogy mennyire egyedül vannak.
Az apjára nézett. A szeme könnyezett és vörös volt. Ekkor az apja így szólt. — Rendbe jössz. — Teddy pedig mosolyogni próbált.
Az apja 1938 nyarán egy bálnavadászhajón szállt tengerre és többé nem tért vissza. A következő tavasszal a hajó néhány darabját Nantasket Beach-nél, Teddy szülővárosa, Hull közelében partra sodorta a víz. A tőkesúly egy darabját, egy főzőlapot, amelynek aljára a kapitány nevét gravírozták, paradicsom és burgonyaleves konzerveket, néhány lyukas és eldeformálódott homárcsapdát.
A négy halásztól a Szent Teréz templomban vettek végső búcsút. A templom hátsó fala szorosan hozzátapadt a tengerhez, a tengerhez, amely az egyházközség annyi hívének az életét követelte már. Teddy az anyja mellett állva hallgatta, ahogyan a közösség lerótta tiszteletét a kapitány, az első tiszt, és a harmadik halász, egy Gil Restak nevű öreg tengerimedve előtt, aki mióta sántán és túl sok borzalmas emlékkel a fejében visszatért a világháborúból, rettegésben tartotta Hull összes kocsmáját. Halálában, ahogyan azt az egyik megfélemlített kocsmáros megfogalmazta, minden megbocsátatott neki.
Nikos Costa a hajó tulajdonosa elismerte, hogy szinte alig tud valamit Teddy apjáról, hogy az utolsó pillanatban szerződtette, miután a legénység egyik tagja leesett az árbocról és eltörte a lábát. Mindemellett a kapitány igen jó véleménnyel volt róla, és mindenki úgy ismerte őt, mint aki keményen tud dolgozni. Talán nem ez a legnagyobb elismerés, amelyben valaki részesülhet?
A templomban állva Teddynek eszébe jutott, hogy azt a napot követően soha többé nem ültek együtt a csónakban. Az apja időről-időre megígérte, hogy újra elviszi magával, de Teddy lassan megértette, csak azért mondja, mert nem szeretné, megsérteni a fia büszkeségét. Az apja nem volt hajlandó elismerni, hogy mi történt azon a napon. Hazafelé, ahogyan keresztülvágtak a szigetek láncolata között, összetalálkozott a pillantásuk. A Shuttert már elhagyták, a Thompsont még nem érték el. A város sziluettje élesen kirajzolódott, úgy tűnt, olyan közel van, hogy a házakat könnyedén fel lehetne emelni a tetejüknél fogva.
— A tenger már csak ilyen — mondta az apja, miközben a tatnak támaszkodva gyengéden simogatta Teddy hátát. — Van, akit megragad. Van, akit meg elragad.
Aztán Teddyre pillantott, és a fiú tudta, melyik csoportba tartozik majd, ha felnő.
1954-ben a városból induló komppal keltek át a sok apró, elhagyatott sziget között, mint amilyen a Thompson, a Spectacle, a Grape, a Bumpkin, a Rainford és a Long volt. A szigetek kemény homokbuckái, a szívós fák és a csontfehér kőalakzatok erősen belekapaszkodtak az amúgy teljesen sima tengerbe. A keddi és vasárnapi szállítmány indulásán kívül a komp semmilyen menetrendhez nem alkalmazkodott. A padlózatot borító fémburkolat, illetve az ablakok alatt elhelyezett két acélpad kivételével már mindent leszereltek róla. A padokat a padlózathoz szegecselték, és mindkét végüket egy-egy vastag, fekete oszlophoz erősítették, a póznákról spagettiként csüngött alá egy halom bilincs és a hozzájuk tartozó láncok.
Aznap a komp nem szállított az elmegyógyintézetbe tartó betegeket. A fedélzeten csak Teddy, és új társa, Chuck Aule, valamint néhány vászonzsáknyi levél, és egy pár doboznyi orvosi felszerelés utazott.
Teddy a mosdóban térdelve kezdte az utat, és megpróbált a vécécsészébe hányni. Miközben a komp motorja pöfögve és kattogva elindult, az orrát megtöltötte a gázolaj és a késő nyári tenger jellegzetes szaga. Néhány kisebb vízsugártól eltekintve semmi sem jött ki belőle. Ennek ellenére a torka rendszeres időközönként összeszorult, a gyomra nekinyomódott a nyelőcsöve alsó részének, az arca előtt kavargó porszemcsék miatt pedig állandóan hunyorognia kellett.
Az utolsó rohamot egy beszorult levegőbuborék követte, amely úgy tűnt, mintha a mellkasának egy darabját is magával hozta volna, amikor szétrobbant a szájüregében. Ezután Teddy hátradőlt a fémpadlón, zsebkendőjével megtörölte az arcát és arra gondolt, talán mégsem így kellene bemutatkoznia az új társánál.
Már látta is maga előtt, ahogyan Chuck otthon elmeséli a feleségének – ha van egyáltalán felesége; Teddy ugyanis még ennyit sem tudott róla —, hogy milyen volt az első találkozása a legendás Teddy Danielsszel. — Annyira bejöttem a faszinak, bébi, hogy kitette a taccsot.
Attól a naptól fogva Teddy soha többé nem érezte jól magát, ha vízre szállt, nem tudta élvezni, hogy nincsen szárazföld a talpa alatt, hogy nem látod sehol a partot, hogy sehol sincs egy kézzelfogható dolog, amelyet anélkül érinthetnél meg, hogy eltűnne benne a kezed. Sikertelenül próbálta nyugtatni magát, hogy másként nem lehet átkelni egy ekkora víztömegen. A háborúban sem akkor félt, amikor a partot rohamozták, hanem amikor a csónakból a fövenyre vezető utolsó métereket kellett megtennie, a mély vízben gázolva, a bakancsa körül cikázó furcsa élőlényekkel.
De még mindig jobban szeretett a fedélzeten, a hűvös szélben állva szembenézni a tengerrel, mint a hajó gyomrában dülöngélni, a rothasztó hőségben.
Amikor biztos volt benne, hogy elmúlt a roham, a gyomrából nem tör fel több légbuborék, és a feje sem kóvályog, megmosta a kezét és az arcát, majd a mosdó fölé erősített tükörbe pillantott. A tükör felületének nagy részét kimarta a tengeri só, csak egy felhő alakú folt maradt, amelyben Teddy ki tudta venni az arcát. Egy fiatalnak mondható férfi, a kormányhivatalok által előírt, rövidre nyírt hajjal. Az arcába mély barázdákat vésett a háború, és az azt követő évek. Dolores egyszer azt mondta, olyan a szeme, mint egy szomorú kutyáé. Éberen csillogó szemében ott fénylett a vadászat és az erőszak utáni vágy.
Túl fiatal vagyok, gondolta Teddy, hogy ilyen kemények legyenek a vonásaim.
Meghúzta az övét. A pisztolytáska a csípőjén pihent. Levette a vécétartály tetejéről a kalapját, majd a fejébe nyomta, majd igazított egyet a karimáján, és úgy állította be, hogy egy kissé jobbra billenjen. Meghúzta a csomót rikító színű, virágmintás nyakkendőjén. Ez a fajta nyakkendő már egy éve kiment a divatból, de ő továbbra is hordta, mert ezt még Doloresztől kapta a születésnapjára. Teddy éppen a nappaliban üldögélt, amikor a nő egyszerűen a fejére húzta a nyakkendőt, és megcsókolta az ádámcsutkáját. A kezét az arcára tette. A nyelve narancsízű volt. Az ölébe csúszott, levette a nyakkendőt, Teddy csukva tartotta a szemét. Csak érezni akarta. Elképzelni őt. Újra akarta teremteni a képzeletében, nem akarta elengedni.
Még mindig képes volt rá —lehunyni a szemét és látni őt. De az utóbbi időben fehér foltok homályosították el egyes részeit — a fülcimpáját, a szempilláit, a hajának körvonalát. Még nem történt olyan rég, hogy a kép teljesen elhomályosuljon, de félt, hogy az idő elveszi tőle Doloreszt, hogy lassanként lemorzsolva a keretet, szétzúzza a fejében élő emlékképet.
— Hiányzol — mondta és a hajókonyhán keresztül visszament a fedélzetre.
Kellemes, tiszta idő volt, de a vízen rozsdaszínű foltok tűntek fel a mindent elborító fakó szürkeségből, a hatalmas, egyre sötétebb mélységre emlékeztetve az embert.
Chuck egy laposüveget vett elő, meghúzta majd a szemöldökét felhúzva Teddy felé nyújtotta a flaskót. Teddy megrázta a fejét. Chuck visszacsúsztatta az üveget a zakója belső zsebébe, összehúzta a kabátját a dereka körül, és a tenger felé fordult.
— Minden rendben? — kérdezte Chuck. — Mintha kicsit sápadt lennél.
Teddy egy vállrándítással elintézte a dogot. — Jól vagyok.
— Tuti?
Teddy egy pillanatig nem szólt semmit. Minden irányból a hullámzó tenger fogta körül őket. Néhol olyan sötétnek és selymesnek tűnt, mint a bársony.
— Tudtad, hogy régen egy hadifogolytábor működött itt? — szólalt meg végül Teddy.
— A szigeten? — kérdezte Chuck.
Teddy bólintott. — Még a Polgárháború idején. Felhúztak itt egy erődöt, meg barakkokat.
— Most mire használják?
Teddy megvonta a vállát. — Fogalmam sincs. Van még egy pár erőd a környező szigeteken elszórva. A háború idején tüzérségi célpontnak használták őket a lőgyakorlatokon. Nem sok maradt belőlük épen.
— És az intézet?
— Amennyire én tudom a régi csapatszállásokat használják.
— Vissza a kezdetekhez, mi? — mondta Chuck.
— Remélem azt azért megússzuk. — Teddy a hajókorlátnak támaszkodott. — Hadd haljam a történeted Chuck.
A fiú mosolygott. Valamivel zömökebb és alacsonyabb volt, mint Teddy. Úgy százhetvenöt-száznyolcvan centi magas volt. Sűrű, göndör fekete haja, barnás árnyalatú bőre és vékony, finom kézfeje volt, amely egyáltalán nem illett hozzá. Mintha kölcsönkérte volna valakitől, amíg az övé a szerelőnél van. A bal arcán apró, sarló alakú forradás látszott. Megtapogatta a mutatóujjával.
— Mindig ezzel kezdem, – mondta. — Előbb-utóbb úgyis mindenki megkérdezi.
— Rendben.
— Nem a háborúban szereztem, — folytatta Chuck. — A barátnőm szerint ezt kellene mondanom, és akkor békén hagynának, de… — Megvonta a vállát. — Háborúsdit játszottunk. Gyerekek voltunk. A haverommal csúzliztunk az erdőben. Egymásra lövöldöztünk. Az egyik lövés nagyon közel volt, de azt hittem megúszom. — Chuck a fejét csóválta. — A kő egy fába csapódott, és a lepattanó kéregdarab telibekapta az arcomat. Innen a heg.
— Háborúsdit játszottatok.
— Hát igen, mi csak játszottunk.
— Oregonból helyeztek át?
— Seattle-ből. A múlt héten érkeztem.
Teddy várta a folytatást, de Chuck nem adott további magyarázatot.
Teddy így folytatta. — Mióta vagy szövetségi rendőrbíróságnál?
— Négy éve.
— Akkor már tudod milyen belterjes ez az egész.
— Aha. Szeretnéd tudni, hogy miért pont rám esett a választás? — Chuck bólintott, mintha helyben hagyná, amire gondol. — Mit szólnál, ha azt mondanám tele lett a tököm az esővel.
Teddy tenyérrel felfelé a korlátra tette a kezét. — Ha te mondod…
— De tényleg úgy van, ahogy mondtad, belterjes. Mindenki ismer mindenkit. Ezért tutira veheted, hogy — hogyan is mondják? — pletykálni fognak.
— Pontosan így mondják.
— Te csípted el Brecket, ugye?
Teddy bólintott.
— Honnan tudtad, hogy merre akar meglépni? Ötvenen üldözték. Mindenki Cleveland felé. Te meg elmentél Maine-be.
— A családjával egyszer ott töltött egy nyarat, még gyerekkorában. Amit őt az áldozataival csinált, azt mások lovakkal szokták. Beszéltem az egyik nagynénjével. Ő mesélte, hogy Breck egyetlen egyszer volt boldog egész életében. Egy lovastanyán, annak a maine-i nyaralónak a közelében. Ezért elmentem, hogy körülnézzek arrafelé.
— Öt golyót eresztettél belé. — Szólalt meg Chuck, és figyelte, ahogyan a hajó orra a habokat szeli.
— Beleeresztettem volna még ötöt — mondta Teddy —, de arra már nem volt szükség.
Chuck bólintott és átköpött a korlát fölött. — A csajom japán. Vagyis itt született, de hát tudod… egy olyan táborban nőtt fel. Sok helyen még mindig nagy a feszültség az emberekben — Portland, Seattle, Tacoma. Senkinek sem tetszik, hogy vele látnak.
— Ezért inkább áthelyeztek.
Chuck bólintott, megint köpött egyet, és figyelte hogyan hullik a nyál a tajtékos habokba.
— Azt mondják nagy lesz — mondta.
Teddy felemelte a könyökét a korlátról és kiegyenesedett. Az arca nedves volt, az ajka sós. Meglepődött hogy a tenger mégis utolérte. Nem emlékezett, hogy mikor terítette be az arcát a vízpermet.
A Chesterfield után kutatva megtapogatta a kabátja zsebeit. — Ki mondja, hogy mi lesz nagy?
— Hát azok. Az újságok — felelte Chuck. — Vihar lesz. Azt mondják, jó nagy. Hatalmas. — A karjával a szürke égboltra mutatott. Olyan színe volt, mint a hajó orra körül habzó víznek. De a távolban, az égbolt déli peremén vékony, bíborszínű vattacsomók növekedtek, mint a szétfolyó tintafoltok.
Teddy beleszimatolt a levegőbe. — Te is emlékszel a háborúra, nem igaz, Chuck?
Chuck vigyorgott egyet, és Teddy azonnal sejtette, hogy már el is kezdték felvenni egymás ritmusát, kezdik kapizsgálni, hogyan kell a másik agyát húzni.
— Épphogy csak — felelte a fiú. — Leginkább talán a romokra emlékszem. A rengeteg törmelékre. Az embereknek nem igen van ínyére az ilyesmi, de szerintem ennek is meg van a helye. Szerintem egy romnak is megvan a maga esztétikai szépsége, minden azon múlik, hogy ki nézi.
— Olyan a dumád, mintha egy ponyvaregényben szerepelnél. Ezt még sosem mondták neked?
— Előfordult már. — Chuck a hajó peremén áthajolva nyújtózkodott, és egy újabb mosolyt eresztett meg a habok felé.
Teddy megtapogatta a nadrágzsebeit, átkutatta a kabátját. — Emlékszel régen hányszor előfordult, hogy az időjárás-jelentéshez igazították a hadrendet?
Chuck borostás állát dörzsölgette a kézfejével. — Már hogyne emlékeznék.
— És arra is emlékszel, hányszor bizonyultak igaznak az előrejelzések?
Chuck felhúzta a szemöldökét, mert éreztetni akarta Teddyvel, hogy komoly és alapos megfontolás tárgyává teszi a dolgot. Aztán csettintett egyet a nyelvével és így szólt. — Harminc százaléknál nem mernék többet mondani.
— Max.
Chuck bólintott. — Max.
— Na, és most, hogy visszatértünk a normális világba…
— Hú, de még mennyire, hogy visszatértünk — mondta Chuck. — Mondhatni befészkeltük magunkat.
Teddy visszatartott egy röhögést. Nagyon tetszett neki a srác. Befészkeltük magunkat. Jézusom.
— Befészkeltük — hagyta helyben Teddy. — Egyetlen okot mondj, amiért most jobban megbízol az előrejelzésekben, mint akkoriban.
— Nos — kezdte Chuck, miközben egy apró háromszög csúcsa bukkant elő a látóhatár peremén —, nem vagyok meggyőződve róla, hogy a bizalmat a több, vagy a kevesebb szempontjából meg lehet vizsgálni. Kérsz egy cigit?
Teddy már másodszor tapogatta végig a zsebeit, amikor azon kapta magát, hogy Chuck a forradás alá karcolt gúnyos vigyorral az arcán figyeli, hogyan szerencsétlenkedik.
— Még nálam volt, amikor beszálltunk — mondta.
Chuck a válla fölött visszapillantva odaszólt neki. — Kormányzati hivatalnokok. A szemedet is kilopják. — Chuck kirázott egy szál Luckyt a csomagból, Teddy felé nyújtotta, és a Zippójával tüzet adott neki. Teddy érezte, ahogyan a petróleum szaga a sós levegőben felkúszik a garatjáig. Chuck visszakattintotta az öngyújtó fedelét, aztán egy gyors csuklómozdulattal újra felpattintotta, és meggyújtotta a saját cigijét is.
Teddy kifújta a füstöt, és a sziget háromszög alakú kiszögellése egy pillanatra eltűnt a füstfelhőben.
— A tengerentúlon — kezdte Chuck — sokkal több múlott az előrejelzésen, nem? Azért nem teljesen mindegy, hogy az ugrózónához mész-e az ejtőernyőddel, vagy a hídfőállásra kell rástartolnod.
— Igazad van.
— De ha az ember hazatér a frontról, még nem dől össze a világ egy kevéske szabadon választott hittől? Csak erről beszélek, főnök.
A sziget most már jóval többet mutatott magából annál a háromszög alakú kiszögellésnél. Az alacsonyabban fekvő területek fokozatosan bukkantak elő, míg végül a túloldalon újra a tenger sima vize tűnt fel. A színek ecsetvonásként borítottak be mindent — a burjánzó növényzet halványzöldje, egy keskeny sárgásbarna partszakasz, az északi perem fakó okkersárga sziklafala. És ahogyan egyre közelebb kerültek, a sziget ormán feltűntek az alacsony épületek szögletes szegélyei.
— Kár — mondta Chuck.
— Mi?
— A fejlődés ára. — Az egyik lábát kitolta a fedélzet pereméig, és Teddy mellett nekitámaszkodott a korlátnak. Együtt figyelték, ahogyan a sziget lassan kirajzolódik a távolban. — A hatalmas lépések — és el kell ismerni kölyök, hogy tényleg azok, minden napra jut belőlük —, amelyek a pszichiátria fejlődését jellemzik, nem teszik lehetővé, hogy egy ilyen hely fennmaradjon. Húsz év múlva primitívnek tűnik majd, ami itt zajlik. A letűnt viktoriánus kor befolyásának egyik sajnálatos mellékterméke. Ezért közölni fogják, hogy az intézet nem működhet tovább. Mindenki a beolvasztásról kezd majd papolni. A beolvasztás kerül napirendre. Isten hozott a nyájban. Lecsillapítunk. Újjá varázsolunk. Mindenki rendőrbíró lesz. Egy olyan új társadalom tagja, amelyben nincsen helye a kirekesztésnek. Nem kerül többé Napóleon Elba szigetére.
Az épületek újra eltűntek a fák mögött, Teddy mégis ki tudta venni egy kúp alakú torony elmosódott alakját, és néhány kiugró kőpárkányt, amelyek feltehetően a régi erődhöz tartoztak.
— Miért, szerinted lőttek a múltunknak, ha be akarjuk biztosítani a jövőnket? — Chuck a habok közé pöccintette a csikket. — Ez a nagy kérdés. Mit veszítesz, ha felsöpröd a padlót, Teddy? Port. Morzsát, amely csak arra jó, hogy a hangyákat becsalogassa. De mi lesz a fülbevalóval, amit a nő elveszített? Az is a szemetesben köt ki?
Teddy így felelt. — Ki ez a „nő”, Chuck? Honnan került ide?
— Egy nő mindig előkerül valahonnan? Nem igaz?
Teddy hallotta, ahogyan a motor alacsonyabb fordulatszámot vesz fel és érezte, hogy a komp megbillen alattuk. A sziget nyugati partja felé haladva egyre tisztábban látszott a déli sziklafal tetején magasodó erőd. Az ágyúk már eltűntek, de Teddy könnyedén ki tudta venni a lőtornyokat. Az erődön túl dombok terültek el. Teddy úgy gondolta, hogy a falak valószínűleg abban az irányban folytatódnak, de ebből a szögből csak elmosódottan látszott a táj. Az Ashecliffe kórház épülete a szirteken túl állt, és a sziget nyugati partvonalára nézett.
— Van barátnőd, Teddy? Házas vagy? — szólalt meg Chuck.
— Voltam — felelte Teddy miközben felidézte Dolores tekintetét, azt a pillantást, amellyel egyszer a nászútjukon nézett rá. Elfordította a fejét, az álla szinte súrolta meztelen vállát, a gerince melletti izmok megfeszültek. — Meghalt.
Chuck elengedte a korlátot, a nyaka elvörösödött. — Ó, Istenem.
— Semmi baj — mondta Teddy.
— Nem, nem — Chuck széttárta a tenyerét Teddy mellkasa előtt. — Ez… Már hallottam róla. Nem is értem hogyan mehetett ki a fejemből. Néhány éve történt, nem igaz?
Teddy bólintott.
— Istenem Teddy. Akkora barom vagyok. Igazán sajnálom.
Teddy látta, ahogyan a férfi egyik elnyűtt katonai pólójában lesétál a lépcsőn az előszobába, és halkan dúdolva befordul a konyhába. Teddy csontjaiban szétáradt a jól ismert fáradtság. Bármihez nagyobb kedve lett volna — akár még úszni is — minthogy Doloreszről beszélgessen, a nő létezésének harmincegy évéről és arról, hogy ennek már vége. Ilyen egyszerű az egész. Reggel, amikor Teddy dolgozni indult még élt. Délután mikor hazaért, már nem.
Úgy gondolta ez ugyanabba a kategóriába tartozik, mint Chuck sebhelye — a történet, amely nélkül nem tudnak továbblépni, amely mindig közéjük állna. A hogyan, a hol, és a miért.
Dolores két éve halt meg, de éjszakánként az álmaiban újra és újra feltámadt. Voltak olyan reggelek, hogy percekig úgy gondolta, a nő kint van a konyhában, vagy a buttonwoodi házuk verandáján kávézik. Az emberi elme kegyetlen játéka, Teddy azonban már régen elfogadta ennek a játéknak a logikáját — végül is az ébredés majdnem olyan, mint a születés. Emlékek nélkül bukkansz elő, aztán pislogva, ásítozva összeszeded a múltad darabjait, megpróbálod a szilánkokat időrendbe helyezni, felvértezve magad a jelen ellen.
Sokkal kegyetlenebb volt azonban, ahogyan véletlenszerűen felbukkanó dolgok képesek voltak felidézni a felesége emlékét, az emlékeket, melyek izzó gyufaszálként fúródtak az agyába. Sosem látta előre melyik lesz a következő ilyen dolog — egy sószóró, egy ismeretlen nő járása a forgalmas utcán, egy Coca-Colás üveg, egy rúzsnyom a pohár peremén, egy földre hajított párna.
De egyik sem volt olyan érthetetlen az összefüggés tekintetében, vagy gyötrelmesebb a kiváltott hatás szempontjából, mint a víz — a csapból csöpögő, az égből lezúduló, a járdán tócsákban összegyűlt vagy, mint most is, a mérföldekre mindent elborító víz.
Így szólt Chuckhoz: — Tűz ütött ki a bérházban, ahol akkoriban laktunk. Én éppen dolgoztam. Négyen égtek benn. Köztük a feleségem. A füst végzett vele, nem a tűz. Nem szenvedett. Talán félt. De nem szenvedett. Ez pedig nem elhanyagolható.
Chuck újra belekortyolt az italába, és megint megkínálta Teddyt.
Teddy megrázta a fejét. — Abbahagytam. A tűzeset után. Tudod Dolores aggódott értem. Azon a véleményen volt, hogy a katonák, meg a zsaruk túl sokat piálnak. Úgyhogy… — Teddy érezte, hogy Chuckot zavarja a helyzet, ezért így folytatta. — Ezzel is megtanulsz együtt élni, Chuck. Nincs más választásod. Ugyanúgy, mint azzal a rengeteg szarral, amit a háborúban láttál. Emlékszel, nem?
Chuck bólintott, a szemén látszott, hogy hirtelen távoli emlékek törnek rá.
— Te is így teszel — mondta halkan Teddy.
— Az tuti — felelte végül Chuck és a vér újra az arcába szökött.
A szürke, élettelen rakpart, mintha csak a fény játéka lenne, hosszan benyúlt a parti homokról a tengerbe. Ekkora távolságból olyannak tűnt, mint egy hosszúkás rágógumi.
Teddy szervezete sok vizet veszített a vécében tett kitérő során, ráadásul egy kissé megviselte a beszélgetés utolsó néhány perce. Nem számít, hogy megtanulta miként éljen együtt az emlékekkel, a teher időnként így is túl nehéznek bizonyult. Tompa fájdalom fészkelte be magát a koponyája bal oldalába, mintha egy kopott kanalat szorítanának a szeme mögötti területre. Még nem tudta megmondani, hogy a vízvesztés mellékhatásaként fellépő egyszerű fejfájásról van-e szó, vagy valami sokkal rosszabb dolog első jeleiről. Kamaszkora óta változó időközönként törtek rá ezek a fejgörcsök, néha olyan erővel, hogy a fél szemére elveszítette a látását, a fénysugarak pedig úgy záporoztak rá, mint a forró szögek. Egyszer — hála Istennek eddig csak egyetlen egyszer — másfél napra részelegesen megbénult a teste. A migrén azonban sosem lepte meg, ha feszített tempóban kellett dolgoznia. Kizárólag utána, amikor minden elcsendesedett, miután már nem hullottak a bombák, amikor véget ért a hajtóvadászat. Akkor, ott a táborban, a barakkokban, vagy a háborút követően, a motelszobákban, vagy hazafelé autózva a vidéki országutakon — akkor csapott le rá, hogy elvégezze a piszkos munkát. Teddy a hosszú évek alatt kitapasztalta, hogy úgy úszhatja meg a rohamokat, ha elfoglalja magát, és a munkájára koncentrál. Nem kaphatnak el, ha nem állsz meg.
Chuckhoz fordult. — Hallottál valamit erről a helyről?
— Elmegyógyintézet. Kb. ez minden, amit tudok.
— Igazságügyi elmegyógyintézet — folytatta Teddy.
— Hát, ha nem az lenne, akkor mi sem lennénk itt — mondta Chuck.
Teddy újra megpillantotta azt a fanyar mosolyt Chuck szája szélén. — Sosem lehet tudni. Te sem tűnsz teljesen százasnak.
— Majd lefoglalok magamnak egy ágyat, amíg itt vagyunk, hogy biztosan fenntartsák nekem. Lehet, hogy egyszer még szükségem lesz rá.
— Nem is olyan rossz ötlet — mondta Teddy, miközben a motorok egy pillanatra elhallgattak. A hajó orra az áramlattal együtt jobbra fordult, majd a motorok újra dolgozni kezdtek. A két rendőrbíró nemsokára arccal a nyílt tenger felé állt, miközben a komp lassan behátrált a kikötőbe.
— Amennyire én tudom — folytatta Teddy — radikális beavatkozásokra specializálódtak.
— Tiltott módszerek? — kérdezte a másik.
— Nem tiltott, csak radikális. Van némi különbség.
— Manapság már nehéz megkülönböztetni a kettőt.
— Bizonyos esetekben tényleg így van — helyeselt Teddy.
— És az a nő, aki meglépett?
Teddy így szólt: — Nem sokat tudok a dologról. Tegnap éjjel surrant ki. Felírtam a nevét a noteszomba. Szerintem a többit majd ők elmesélik nekünk.
Chuck a vizet kémlelte. — Vajon hová indult? Talán haza úszik?
Teddy megvonta a vállát. — Az itteni betegek a legkülönbözőbb tévképzetektől szenvednek.
— Skizofréniások?
— Azt hiszem igen. Az biztos, hogy itt nem találsz egyetlen tucatmongoloidot sem. Vagy olyan arcokat, akik a járdarepedésektől paráznak, és túl sokat alszanak. Amennyire az aktákból kiderült, ezek itt tényleg be vannak kattanva.
Chuck vette át a szót: — Szerinted hányan tettetik, hogy őrültek? Ezen mindig elgondolkozom. Emlékszel az arcokra, akik a Nyolcadik szakaszban szolgáltak? Mit gondolsz hányan voltak közülük tényleg hibbantak?
— Együtt szolgáltam egy sráccal az Ardennekben—
— Te ott voltál?
Teddy bólintott. — Ez a srác felébredt az egyik reggel és visszafelé beszélt.
— A szavakat, vagy a mondatokat mondta visszafelé?
— A mondatokat — felelte Teddy. — Ilyeneket mondott például, hogy „Őrmester, itt folyt vér sok túl ma”. Késő délután az egyik rókalyukban találtunk rá. Egy kővel ütögette a fejét. Nem csinált mást csak odavágta a fejéhez a követ. Újra meg újra. Annyira megdöbbentünk, hogy percekbe telt mire felfogtuk, hogy a srác kikaparta a saját szemét.
— Ne szívass.
Teddy megrázta a fejét. — Egy másik ürgétől hallottam, aki évekkel később összefutott a vaksival egy San Diego-i veterán kórházban. Még akkor is visszafelé beszélt, és valami olyan paralízise volt, hogy egyik doki sem tudta megállapítani, hogy mi az oka. Egész nap egy tolószékben üldögélt az ablak előtt és a terményről motyogott, hogy muszáj learatnia a termést. Egy gond volt csak. A srác Brooklynban nőtt fel.
— Egy brooklyni csávó, aki farmernak képzeli magát. Azt hiszem tényleg a Nyolcadik szakaszban szolgálhatott.
— Ez biztosan valami figyelmeztető jel.
