Walter Kirn: Egek ura (részlet)
“A repülőgépeken és a reptereken érzem otthon magam. Minden, amit a többség utál bennük – az újrahasznosított, vírusoktól hemzsegő, száraz levegő; a túlsózott ételek, melyeket mintha kőolajjal permeteztek volna be; a nyugtalanító műfény – az évek során számomra kedvessé és megszokottá vált.
Imádom a terminálokon a Compass Club váróit, kiváltképp a denveri váró digitális ital automatáját, süppedős hasított bőr kanapéit, és a padlótól a mennyezetig érő panorámaüvegeit, melyeken keresztül látni a le- és felszálló repülőgépeket. Rajongok a kapuk melletti éttermekért, a nassolnivalókat kínáló üzletek teljes kiőrlésű mini-pizzáiért és ínyenc karamell-roládjaiért. Még a kifutópályák közelében, a várost elkerülő körgyűrűk mentén álló szállókat is szeretem, és sokszor ennél közelebb nem is kerülök a város központjához. Szeretem, ha a szobámhoz tartozik teakonyha, és van benne egy nagy tárgyalóasztal; egy alkalommal egy ilyen asztalnál tartottam egy karácsonyi lakomát: a tucatnyi londinernek és szobalánynak édesburgonyából készült pürét szolgáltam fel pulykasonkával. Egyszerre mindig csak egy vagy kettő evett velem, éppen akinek szünete volt. Nagyon jól összebarátkoztunk, annak ellenére, hogy a többségük nem beszélt angolul.
Ez az egész ajándék a számomra. Ha nem kezdünk el beszélgetni, ha csupán egy-két szót váltottunk volna, például „ez az én ülőhelyem” vagy „kiolvasta már azt a Business Weeket?”, esetleg egyszerűen csak „elnézést”, akkor is közeli ismerősként gondolnék rád, és reménykednék abban, hogy ha újra találkoznánk, már nem kellene két öltönyösként nulláról kezdeni az ismerkedést. Múlt októberben kétszer ültem ugyanabban a sorban különböző járatokon az 1989-es Miss USA-val – tudod, aki manapság már Washingtonban illegeti magát, és valószínűleg éjjel-nappal a szavazatokért kampányol. Alig magasabb 160 centinél; én raktam fel a csomagját a helyére, a fejünk fölé.
De ezt az egészet többnyire te is ismered. Te is repülsz. Csak téged nem fogott meg: egyszerűen nem foglalkozol vele.
Kettőnk közül minden bizonnyal te vagy a normális.
Azok a barátaim, akikkel útközben ismerkedtem meg, ha nem is az egyedüli, de mindenképpen a legjobb barátaim. Sokkal jobban ismerik az életemet, mint a saját rokonaim. Az én családom telefonon, hálózati kábeleken és kapcsolószekrényeken keresztül tartja a kapcsolatot. Személyesen ritkán találkozunk, és ha mégis, az a valószínűtlen érzés fog el, mintha csak félig lennék ott. Szomorú? Nem igazán. Elfoglaltak vagyunk, és én nem érzem magam magányosnak. Ha választanom kellene, hogy sok emberről tudjak keveset, vagy kevésről mindent, azt hiszem, hogy a szélesebb keresztmetszetet választanám.
Nyugodt vagyok. Idefenn elememben vagyok. A repülés számomra nem kényelmetlenség, mint a munkatársaimnak az ISM-nél, akik csak azért vállalják az utazást, hogy bizonyítsák az elkötelezettségüket a cégnek, amely ki is van éhezve az efféle bizonyítékokra, és ha jól tudom, időnként még jutalmat is ad érte.
Sohasem vágytam arra, hogy az otthonomhoz közel, egy világvállalat központjában, a Sziklás-hegység egyik szurdokára néző íróasztal mögött dolgozzam, bejárással a kilencedik emeleti konditerembe. Talán egyfajta mutáció, egy új emberfajta vagyok. Habár tárolás céljából két héttel ezelőttig fenntartottam egy lakást, mára azt a keveset, ami a saját tulajdonom, átszállíttattam egy raktárba, amelynek bérleti díját még nem fizettem ki, és talán nem is fogom. Én valahol máshol élek: az úti céljaimat egymással összekötő világban.
Légivilágnak nevezem ezt a környezetet, az életem színterét, a stílust. Az USA Today és a Wall Street Journal mintha szülővárosom napilapjai lennének. A törzsutas-várók plazmatévéiből megtudok mindent, ami érdekes lehet számomra, mindenekelőtt az üzleti híreket és az időjárást. Olvasmányaim – látom, a tieid is – bestsellerek vagy hasonló ponyvaregények a kémvilágról, csúcsra törő üzletemberekről és a kisvárosok népének jóságáról. Légivilágban a kívülálló társadalom szenvedélyei és kedvenc elfoglaltságai egyetlen, homogén masszává olvadnak össze. Amikor a filmvásznon vagy a színpadon megszületik egy új híresség, először itt, a hírlapárusok hatalmas magazinállványain robban be a köztudatba, melyek a hírnév és a csillogás egyfajta piactereként funkcionálnak. Itt az az egyedülálló érzés fog el, hogy része vagyok annak a közösségnek, amely meghatározza a dohánytermékek árát és az éppen divatos nyakkendő- szélességet. A Légivilág egy igazi ország az országban, saját nyelvvel, építészettel, hangulattal, sőt, saját pénznemmel – az utalvány formátumú, leutazható ajándék mérföldeket immár többre tartom, mint a dollárt. Nem hat rá az infláció, nem terheli adó – vagyis vegytiszta magántulajdon.”
Fülszöveg:
Ryan Bingham a nagyvállalati leépítések szakembere, folyamatosan úton van, és tömegével rúgja ki az embereket. Élete nagy részét szállodákban és repülőkön tölti, legközelebbi barátai az alkalmi utastársak és a légiutaskísérők. Nincs lakása, mindene, amije van, belefér egy kézitáskába, amit örökké magával hordoz. Bőszen gyűjti a kilométereket, és egyetlen szenvedélyének él, hogy elérje az egymillió mérföldes álomhatárt. Ám ahogy egyre közelebb jut hozzá, különös dolgok kezdenek történni körülötte, és a jól megszokott, biztonságos élete hirtelen a feje tetejére áll. Az utolsó utazására készül: nyolc város hat nap alatt, hogy végül valahol Dél-Dakota felett egy utasszállító gép első osztályú, folyosó melletti ülésén ülve végre értelmet nyerjen az élete.
Kiadó: Nyitott Könyvműhely
Azonos címmel a regényből film készült, George Clooney főszereplésével. Jason Reitman filmje már elnyerte a legjobb forgatókönyvnek járó Golden Globe díjat és 6 jelölést (a legjobb film, a legjobb rendező, a legjobb főszereplő színész, a legjobb adaptált forgatókönyv, és – kétszer – a legjobb mellékszereplő színésznő) kapott az idei Oscarra.
