Glenn Brown fenekestül forgatja fel a kanonizált művészetet.
Glenn Brown kizárólag (művészi) reprodukciókat fest. Nagyon ritkán találkozik az eredeti művekkel, albumokból vagy internetről gyűjtött képeket használ, azonban hozzáteszi nagyon egyedi és jellegzetes stílusát.
“Munkáimmal azt próbálom kifejezni, hogy a nyelv kulturális tényező, és nincs is módon a nyelven kívül máshogy kifejezni magam. Ez a jó öreg posztstruktualizmus. […] Nincs tehát más választásom, mint hogy a világban hozzám sodródó képeket átemeljem vagy kisajátítsam. Csalhatnék, és tehetnék úgy is, mintha hihetetlenül eredeti volnék, de ahogy már mondtam, ez svindli lenne. Ezért igyekszem inkább a másik utat járni, és még rátenni egy lapáttal.” Glenn Brown (Forrás: Glenn Brown kiállítás információs füzete)
Glenn Brown képei emlékeztetnek az eredeti képekre (Rembrandt, Fragonard, Dalí), magukon viselik az eredeti művész jellegzetes stílusát, viszont megcsalják a szemet – trompe l’oiel -, mind látványban, mind festési technikában. A legtöbb képen úgy tűnik, hogy a vászonra rengeteg réteg festéket kentek, viszont közelebbről szemrevételezve kiderül, annyira kevés olajfesték van a vásznon, hogy még a vászon szövése is látszik. Glenn Brown azonban nem csak a nagy mestereket másolja, hanem az alacsonyabb művészetnek tartott, populáris műfajokat művészi szintre emeli. Így lesz egy sci-fi könyvborítóból, 221 x 330 cm-es monumentális műalkotás (Böcklin’s Tomb, 1999).
“Glenn Brown Sherrie Levine hatására kezdett el a simulacrum (hasonmás, képmás) fogalmával foglalkozni: egyik első, elhíresült műve a Dalí-Christ (Dalí-Krisztus) (1992) Dalí Lágy szerkezet főtt babbal – A polgárháború előérzete című 1936-os festményének óriásira nagyított verziója miatt a Gala-Salvador Dalí Alapítvány be is perelte a festőt, és elérték, hogy a képet vonja vissza a Serpentine Gallery-ban megrendezett csoportos kiállításról (1993). 2000-ben pedig, amikor a Turner-díjra jelölték, The Loves of Sheperds (Pásztorok imádásai) (2000) című festményét támadták azzal, hogy Tony Roberts Double Star című művének plagizálása volna. Többek között azt is Brown szemére vetették, hogy – a könnyűzenei gyakorlattól eltérően – nem kért engedélyt a kép felhasználására. Brownt végül Nicholas Serota, a Tate Modern igazgatója vette védelmébe: <<Más művészek műveit használja fel, de ezzel nem azt kívánja mondani, hogy művei összetéveszthetők lennének az övéikkel… fogja a képeket, átalakítja őket és teljesen más jelentést ad nekik.>>” (Forrás: Glenn Brown kiállítás információs füzete)
Érdemes időt szánni a kiállításra, mert az ember (lánya) legalább kétszer megnézni. Először felszínesen, amikor azonosítja a képeket, elolvassa a festmények címét és memóriájából előkeresi az eredeti festményeket, majd másodszor, amikor elkapta a fonalat, azaz megérti a humort, a technika apró – már-már pepecselő – ecsetvonásait, és akkor ellenőrizni kell az összes apró részletet, el kell veszni a képekben és fel kell fedezni a képeket. Glenn Brown ragyogó elme és festő, a műveiből rendezett kiállítás pedig káprázatos.
Glenn Brown művészetének eddigi legteljesebb válogatását mutatja be a Ludwig Múzeum kiállítása, mely a TATE Liverpoollal és a torinói Fondazione Sandretto Re Rebaudengo-val együttműködésben jött létre.
Glenn Brown kiállítás 2010.02.06-2010.04.11. Ludvig Múzeum http://lumu.hu
