Amikor egy számomra ismeretlen szerzőtől kezembe kerül egy értékes könyv, keresem a többi művét is, párhuzamosan pedig a szerző életrajzi adatait.
Ungvári Tamás munkássága nem ismeretlen, A feledés enciklopédiája című kötete pedig a könyvben szereplők iránti kíváncsiságomat keltette fel…
Ungvári Tamásról tudtam, hogy kétlábon járó lexikon; zseniális memóriája élő interjúban is elkápráztatott, s most A feledés enciklopédiája olvasásakor felrémlett alakja.
(Hány évvel ezelőtt találkoztam vele? Tíz, tizenöt? Nyugalmat árasztó hangjára, szerteágazó gondolatait kifejező pontos és tömör mondataira, vibráló személyiségére emlékszem.)
Értékes könyvet írt és örülök, hogy megosztotta velünk anekdotáit, fabulisztikus emlékeit. A 20. század szellemi kiválóságainak (Fogarasi Béla, Lukács György, Füst Milán, Benedek István, Karinthy család) vagy kevésbé kiváló, de mindenképpen történelemformáló politikusoknak állít emléket nekem, neked, az utókornak. Ungvári az elmés humoros – ironikus, és a tragikus száraz – elbeszélő hangot váltogatja a történetek kimenetelének megfelelően, mindezt annyi adattal kiegészítve, hogy még kedvem legyen keresgélni az interneten.
Ha a szerző céljai között esetleg ez is szerepelt , akkor célt ért: tettem a felejtés ellen, olvasgatom ami a lexikonokból, történelemkönyvekből kimaradt, nézegetem az interneten fellelhető régi filmeket, esszéket, jegyzeteket.
Az „oly korban” él(t), s most (is) élő szerző felé pedig egy képzeletbeli interjú kérdései fogalmazódnak bennem. Talán újabb fabula, újabb anekdota vagy éppen pontos és tömör „útravaló” kerekedne belőle. Az utókornak.
