Az a fajta klasszikus krimi, amelyben nem az elkövető személye a kérdés.
Az a fajta bűntény, amilyenről szinte naponta lehet olvasni az újságokban. De mégis mindenki reméli, hogy ilyesmi tőle csak nagyon, nagyon messze történhet meg.
A sikeres krimiszerzőnő, Imke Thalheim is ezt reméli kisvárosi-vidéki nyugalmában, ám ezúttal mégsem kezelheti puszta újsághírként az eseményeket, hiszen a legutóbbi áldozat a lánya legjobb barátnője. Ráadásul az alig húszéves Jette saját szakállára kezd nyomozni, hogy megtalálja Caro gyilkosát, egy sorozatgyilkost, az olvasó pedig közben egy bomlott elme gondolataiba is beleláthat.
Egyszerű eszközökkel, de nagyon jól megírt regény egy német szerzőtől, aki hazájában már hatalmas sikert aratott ezzel a könyvvel.
“Hiányzott neki a lány. Be nem gyógyuló sebet ejtett az életén. Mindig maga előtt látta.
Hallotta a nevetését.
Caro…
A lány a legszebb neveket találta ki neki. Rómeó. Oroszlánszívű. A legdrágább kincs a világon. Jorian. És úgy adta át neki őket, mint egy virágcsokrot, vagy mintha saját költeményeit adná.
Az ő gyermekkezei.
És azután hirtelen nem ismerte meg a lányt. Vörösre festett ajkak, vörös körmök, pirosító az arcán. Nőnek sminkelte magát.
Ezt még elnézte valahogy. Ha a lánynak ez tetszik, gondolta, akkor én is elfogadom. De ez nem volt igaz. Nem fogadta el. Csak azt hitte, hogy a szerelem nagylelkűvé és elfogadóvá tesz.
De azután…
Azután a lány megcsókolta őt. Úgy csókolt, hogy ő undorodni kezdett tőle. Az ölébe mászott, szégyentelenül, mint egy macska, lihegett és sóhajtozott, és azt suttogta a fülébe, hogy most már eleget várt.
Egyik pillanatról a másikra egy lett a sok lány közül. Olyan, mint amilyet bármelyik utcasarkon felcsíphetett volna.
Vörös rúzs. Vörös körömlakk. Felhúzott szoknya.
A lány szenvedélye végül felülkerekedett.
Később zihálva feküdtek egymás mellett.
– És most – suttogta a lány boldogságtól megrészegült hangon –, most pedig elárulod nekem a nevedet.
Ezt is megtette.
A lány kimondta a nevet, ismételgetni kezdte újra és újra, és minden egyes alkalommal mintha kést döfött volna ezzel a fiú testébe.
Megszentségtelenítés. Megszentségtelenítés. Megszentségtelenítés.
Ez már nem az ő tündére volt. Mindent elrontott. Mindent sárba tiport.”
Monika Feth: Az eperszedő, Könyvmolyképző Kiadó, 2009
A szerző: http://www.monika-feth.de
