Egy film, két vélemény.
Nem ezt a lovat akartam – Myreille Szerelmes filmre számítottam. Mint Gavalda Együtt lehetnénkje, de abból sem a film, inkább a könyv hangulatát óhajtottam. A film egy része küzdéssel telt el számomra. Egészen hosszú ideig reméltem, hogy hirtelen előbukkan a szerelmi szál és akkor eltűnnek az üvegszilánkok a gyomromból. De megérdemeltem. Napok óta mélységre vágytam, felkavaró, lelket fojtogató mélységre. Megkaptam. Sokat bőgtem. Könnyeim nem érzékeny lelkiállapotomból keletkeztek, hanem empátiából. Az anyaság leginkább abban változtatott meg, hogy amiről régen tudtam érzelemmentesen, racionálisan elméleteket gyártani, most teljesen kicsinál. Ha arra gondolok, hogy velem történne meg, hogy az én fiammal történne valami, az én fiam halna meg, akkor már a gondolatra olyan fájdalom jár át, mintha a csontomról szakítanák le a bőrt. Az Oly sokáig szerettelek lélekre gyakorolt hatását a forgatókönyvön túl Kristin Scott Thomas erősíti csendjeivel. Philippe Claudel rendező a női sors legvégtelenebb és legtragikusabb pillanatait úgy tárja a néző elé, mint egy detektívregényt. Tudjuk, hogy ki a gyilkos, de hogy pontosan mi történt, csak a film végére derül ki. Némileg igazam volt. A film hasonlít a Gavalda regényre, a történetet párbeszédekből, emberi kapcsolatok alakulásán keresztül tárul fel. Nem vagyok elég erős, hogy a közeljövőben újra megnézzem. Polcomon a helye – Remous Aki a cím alapján romantikus – szentimentális – szerelmi történetre asszociál, tegye gyorsan félre elképzeléseit, de mielőbb nézze meg! Ez egy mélységes érzelmi bugyrokba sodró dráma, megrázó és remek film. Juliette (korábban gyermekorvos) 15 évet tölt börtönben tettéért. Kristin Scott Thomas dísztelenül, színtelenül, sminktelenül, tökéletesen naturális szürkében, hajszálpontosan formálja meg a néma gyötrelmet, a hangtalan soha véget nem érő zokogást, a feloldozás nélküli végtelenséget. Testvére, Léa (Elsa Zylberstein) karaktere épp az ellenkezője. Egyszerűen bájos, angyali teremtés , mégis az ő szájából hangzik el az ördögi kérdés : miért ölte meg annak idején saját gyermekét? Kettőjük sallangmentes párbeszédéből, színészi teljesítményéből, valamint a diszkrét gitárszóló aláfestéssel az emberi szenvedés tökéletes portréját kaptam. Egy bonyolult családi történet, melyben nincs valódi akció, csupán a reakciókból következtetünk a történetre. A film témája korszerű és eredeti. A kivitelezés óvatos de hatásos: az elhallgatás és a sejtetés eszközeivel adagolja az információkat. A megbocsátás pillanata (női kéz a női vállon egy Szépművészeti Múzeumban) pedig könnyekre fakaszt. Itt tavaly áprilisban vetítették a mozikban, de ma is élénken él bennem, hogy tele érzelmekkel, szeretettel és a nők újjáéledésének hitével lebegtem egészen addig, amíg… haza nem értem. De ez egy másik történet… Az idő múlása ellenére maradandó kérdéseket vet(ett) fel a film, mint például : az elveszett idő csapdájában vajon titkaink megosztásával, szenvedéseinket is megosztjuk? Eutanázia: tabu vagy sem? (és itt nem a médiából szájba rágott, országonként változó törvényeket kell válaszul papolni, hanem saját morális válaszainkat kell megkeresnünk. Valódi életélmény nélkül, van-e hiteles válasz?) Család ,tolerancia, megértés. Ismerjük-e önmagunkat és határainkat? Ismerjük-e a velünk egy fedél alatt élő családtagjainkat? Hol vannak az ő korlátaik ? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket szült a film.Akkor is, most is. Ezekre a kérdésekre hétről – hétre szükség van, tehát a film a DVD megjelenése után a polcomra kerül. Oly sokáig szerettelek (Il y a longtemps que je t’aime)
