Nem tartom magam nagy Neil Gaiman rajongónak, de könyvei számomra kötelező olvasmányok. Tudom, hogy sokak szerint a kötelező olvasmány legalább olyan kellemetlen, mint a bárányhimlő, de nekem inkább iránytű a könyvesboltban. A Coraline-t a megjelenés napján megvettem és azonnal olvasni kezdtem. Vékony kis könyv. Nem emlékszem, hogy Gaimantől az Elveszett póféciákat vagy az Amerikai isteneket olvastam először, az Amerikai isteneket azóta is keresem, az Elveszett próféciák a kedvenc könyvek polcán áll magyarul és angolul, akárcsak a Csillagpor, mellette pedig a nagy kedvencem, a Sosehol. A Coraline csak azért kerül melléjük, mert a könyveimet szerzők szerint csoportosítom a könyvespolcon. Persze, azt nem lehet megtenni, hogy az ember lánya nem olvassa el a Coraline-t, de a csalódás elkerülhetetlen. Coraline története éppen annyira újszerű, mint a neve. Gaiman annyit tett, hogy a Carolineban felcserélt két magánhangzót, a történettel pedig annyit, hogy néhány régi ötletét vegyítette néhány régi mesével. Egy untakozó kislány felfedez egy titkos ajtót a lakásukban, amellyel egy másik, a sajátjukhoz hasonló lakásba jut, ahol viszont a gonosz boszival gyűlik meg a baja. Agave
