A gyerekek szeretnek olvasni, csak a koruknak megfelelő, izgalmas könyveket kell a kezükbe adni. Kiskamaszoknak az Idődetektívek remek kaland! Emlékszem arra a nyárra, amikor a Tüskevárat kellett elolvasni. Minden oldala kínszenvedés volt, de erről nem Fekete István tehetett. Azon a nyáron, sőt még utána több évig nem kapott el a gépszíj, mert nem kerültek a kezembe olyan könyvek, amelyek igazán érdekeltek volna, amelyek megragadtak a fantáziám. Kimaradtak a pöttyös és csíkos könyvek, inkább bicikliztem. A mai eszemmel Rejtő Jenőt és Jule Verne-t adnék a kezembe, és persze, ha most lennék kiskamasz, akkor a Harry Potter-sorozat is kihagyhatatlan lenne. Szóval, előbb kezdődne az őrület, amely minden költözéskor súlyos, könyvekkel telepakolt dobozok cipelését jelenti a férjemnek. Fabian Lenk sorozata az Idődetektívek ugyancsak beillik abba a sorba, amely megkedvelteti a gyerekekkel a könyveket és az olvasást. A sorozat minden kötete a múltba repít vissza, ahol az idődetektívek egy megoldandó rejtéllyel találkoznak, közben a múlt nem csak történelemlapra írt adathalmaz, hanem színes, “szagos” kulissza, a korszakra jellemző ruhákkal, eszközökkel és kifejezésekkel. A cserfes Kim, az okos Julian, a sportos Leon és a rejtélyes egyiptomi macska, Kija a sorozat főszereplője. Az ő birtokukban van a Szent Bertalan bencés kolostor régi könyvtárának kulcsa. Ez a könyvtár rejt egy titokzatos termet, a Tempuszt, a félelmetes idő-teret, ahonnan bárki a múltba utazhat. A Tempusz az idő ritmusában lüktet. Ezernyi ajtó létezik, melyek a világtörténelem egy-egy évébe nyílnak. Ezeken az ajtókon keresztül például az ókori Rómába, vagy a fáraók Egyiptomába utazhatnak barátaink. Kija macska szintén a fáraók korából származik – a gyerekek az első kalandos időutazásukról hozták magukkal a jelenbe. A Tempusz az időutazókat mindig vissza is hozza saját korukba, Juliannak, Leonnak és Kimnek csak vissza kell térniük pontosan ugyanarra a helyre, ahol a múltba érkeztek a kaland elején. Hiába tartanak a kalandok a múltban napokig, a jelenben egyetlen másodperc sem telik el közben – s így senki sem szerez tudomást az idődetektívek titokzatos utazásairól… Rövid tartalom: A három jó barát (Julian, Leon és Kim) és különleges macskájuk, Kija ezúttal az ókori Egyiptom egyik legismertebb fáraójának, Tutanhamonnak az udvarába érkezik. A fiatal uralkodó azonban váratlanul és hirtelen meghal… Vajon tényleg valamilyen súlyos betegség végzett vele, vagy esetleg merénylet áldozata lett? A több évezredes rejtély megoldásának kulcsa a bátor idődetektívek kezében van, s ők nem tétlenkednek: merészen felveszik a harcot az anubiszmaszkos harcosokkal, kiszabadítják rabságba esett egyiptomi barátaikat, miközben a nagy titokra is fény derül. Rövid tartalom: Ezúttal a virágkorát élő Velencébe, a lagúnák csodás városába „repíti” a bátor kis nyomozókat a félelmetes idő-tér, a Tempusz. Itt gyülekeznek a kereszténység legnagyobb bajnokai, a bátorságukról híres keresztes vitézek. A Szentföld felszabadítására készülő lovagok egész hadjárata veszélybe kerül, amikor kiderül, hogy ellopták az ezüstjüket. Ki lehet az áruló? Saját soraikban kell keresniük, vagy távolabb kell tekinteni? Míg a három jó barát és eszes macskájuk, Kija ki akarja bogózni az évszázados rejtélyt, úgy tűnik, nem mindenki szeretné, ha fény derülne a titokra. A város nagyura, a dózse is egyre ellenségesebbé válik… Rövid tartalom: A kalandvágyó kis nyomozókat 1579-be, a déli tengerekre repíti a Tempusz, a titokzatos idő-tér. A hírhedt és merész kalózvezér, Francis Drake ki akarja fosztani a spanyolok kincsekkel megrakott hajóját. Megbízhat-e Drake kapitány a legénységében, tudnak-e az emberei titkot tartani? Az idődetektívek azt gyanítják, áruló lapul a fedélzeten…Drake kapitány legnevezetesebb akciója a Cacafuego nevű spanyol kincsszállító hajó elleni támadás volt: a merész angol tengeri rabló tizennégy láda ezüstpénzt, nyolcvan font aranyat és huszonhat tonna ezüstrudat zsákmányolt, nem is beszélve a rengeteg ékszerről, igazgyöngyről, drágakőről! A három jó barát és különleges macskájuk, Kija ebbe az izgalmas kalózkalandba csöppennek, s nagy szerepet játszanak abban, hogy Francis Drake vakmerő támadása sikerrel zárulhatott… Fabian Lenk: Drake kapitány, a királynő kalóza részlet Tárgyalások a kocsmában “A koromfekete eget milliónyi csillag tarkította. A könnyű szél felhőfoszlányokat kergetett, s ezek időről időre eltakarták a hold fakó tányérját. Közvetlenül Leon feje fölött felvijjogott egy sirály, mire ő összerezzent. Vajon hol lehetnek? Amikor a fiú megnyalta a szája szélét, sós ízt érzett. A gyerekek szeme lassacskán hozzászokott a sötétséghez, s ezzel együtt kibontakozott körülöttük a környezetük. Lábuk alatt enyhén ringott a padozat, ebből rögtön tudták, hogy hajón vannak – pontosabban az előárboc mellett állnak. Ez az árboc töltötte be az időkapu szerepét, ezen keresztül érkeztek a hajóra, s innen tudnak majd visszatérni Hétfenyvesre. Leon végignézett magán. A Tempusz ismét a körülményekhez és a korhoz illő ruházatba öltöztette őket: bő inget viseltek, vastag kabátot, bélelt nadrágot és lábszárközépig érő erős bőrcsizmát. Kija tágra nyílt szemmel meredt a gyerekekre. Úgy tűnt, nem tetszik neki az öltözékük. Körülöttük mindenhol víz csillogott. Kim körülbelül ötvenméternyi távolságban felfedezett egy keskeny, homokos partszakaszt. Mögötte házak sorakoztak, melyekből fény szűrődött ki. – Vajon a Golden Hindon vagyunk? – kérdezte a kislány. Önkéntelenül is suttogva beszélt, noha a felső fedélzeten közel s távol senkit nem láttak. Leon nem válaszolt, hanem a fedélzeti korláthoz lépett. Előtte terült el a sötétszürke, szinte fekete tenger. A holdfény vibráló táncot járt a hullámokon. Leon lenyűgözve szemlélte a vitorlást. Becslése szerint a galleon harminc méter hosszú lehetett. A hajótest elején magasodott az előárboc, nagyjából középütt a főárboc és hátul a tatárboc. A fiú most még jobban kihajolt, előrepillantott, s ekkor vette észre a hajóorrból szinte vízszintesen előremeredő orrárbocot. A víz meg-megcsobbant a hajó alatt. Leon lenézett a hajó oldalára, és feliratot fedezett fel a hajótesten. Szívverése felgyorsult, miközben kibetűzte az írást. – Igen, ez a Golden Hind! – mondta lelkesen. – De vajon miért nincs itt senki? – Pszt, maradjatok csendben egy kicsit! – szólalt meg Julian. – Azt hiszem, hallottam valamit! Mindannyian füleltek. Valóban: a tatfelépítmény felől beszélgetés foszlányait hozta a szél. Hirtelen felbukkant egy fénypont, s úgy táncolt a levegőben, mint a szentjánosbogár. – Két férfi közeledik egy lámpással – közölte Kim. – Bújjunk el! – Miért? – kérdezte Julian. A lány behúzta a fiút egy hatalmas kötélkupac mögé. – Hogyan tudnád megmagyarázni nekik, mit keresünk itt? Biztosan azt hinnék, hogy tolvajok vagyunk! Julian nagyot nyelt – Kimnek igaza lehetett. A gyerekek igyekeztek egészen kicsire összehúzni magukat. Leon Kijával a közbenső fedélzetre vezető lejáró mellett kuporgott. Dobogó szívvel kikukucskált a rejtekhelyéről. A fénypont egyenesen feléjük közeledett! A csudába! Valaki nevetett, aztán megszólalt egy rekedt hang. Leon látta, hogy a férfiak nekik háttal leülnek a fedélzetre, és maguk mellé helyezik a lámpást. Ekkor az egyik alak elővett egy üveget, és nagyot kortyolt belőle, aztán átadta a társának. A fickók meglepően gyorsan kiürítették a flaskát, majd hamarosan elnyújtóztak a fedélzeten, és hangosan hortyogva álomba merültek. – Ennek a két alaknak biztosan őrködnie kellene – vélte Kim. – Úgy tűnik, nem veszik túlságosan komolyan a feladatukat. – Hol lehetnek a többiek? És hol lehet Drake? – morfondírozott hangosan Julian. Ekkor ismét beszélgetés hallatszott és nevetés harsant, de ezúttal a parton álló házak irányából. – Biztosan valami parti kocsmában tivornyáznak – mondta Julian. – Lefogadom, hogy Drake is ott mulat. – A fiú áthajolt a fedélzeti korláton. – Nézzétek, a hajó orrához kötözték azt a bárkát! Mi lenne, ha kölcsönvennénk? – Jó ötlet! – örvendezett Kim, s karjára vette Kiját. – Indulás! Alig öt perccel később már el is érték a homokos fövenyt, ahol több kisebb hajó várakozott. A parttól kitaposott gyalogösvény vezetett az egyszerű faházakig. Az egyik rogyadozó kalyiba előtt halászhálót himbált a szél. A levegőben halszag terjengett. A barátok odaértek egy házhoz, ahonnan nevetés szűrődött ki. Az ajtó fölé kiszögezett deszkalapon az állt, hogy ez Dolores kocsmája. Kim egy másodpercig sem habozott, már nyúlt is a kilincs felé. Ugyanebben a pillanatban azonban kivágódott az ajtó, és két férfi rontott ki az ivóból. Karjukat megadóan a fejük fölé emelték. – Kifelé! – harsant odabentről. – Már itt sem vagyunk! – kiáltotta az egyik fickó. A barátok elcsodálkoztak. Az ajtóban izmos fiatal nő jelent meg, fején vörös kendő, fülében aranykarikák, szája sarkában egy kialudt szivar. Mögötte három férfi állt, akik fenyegetően rázták az öklüket. – Hogy merészeltétek meglopni a vendégeimet!? – sziszegte a fiatal nő, és nagy ívben kiköpte a szájából a szivarcsutkát. – Tűnjetek el innen, piszok hamiskártyások! A tolvajok végigfutottak az ösvényen, és eltűntek a sötétben. A fiatal nő most észrevette a gyerekeket. – Hát ti meg kik vagytok, kölykök? Julian előrelépett. – Elveszítettük a szüleinket, amikor kalóztámadás érte a falunkat. És most… – Kalózok? – szakította félbe a nő, és felkacagott. – Hát vannak itt kalózok? – A mögötte álló férfiak szintén hangos nevetésben törtek ki. – De valóban ez történt – erősködött Julian. – És most Francis Drake-et keressük. Munkára van szükségünk, és reméljük, hogy felfogad bennünket a hajójára. A nő újabb szivart húzott elő a füle mögül. – Ezek a rohadt hamiskártyások, akiknek megengedtem, hogy élve hagyják el a kocsmámat, Drake matrózai voltak. Talán felfogad titeket helyettük. Kérdezzétek meg tőle! – Ez a te kocsmád? – érdeklődött Kim, akinek nagyon imponált a fiatal nő. – Igen. Dolores vagyok, és enyém ez a kalyiba – felelte. – Gyertek beljebb! Odabent jellegzetes kocsmaszag töltötte be a levegőt: a zsíros ételek, az erős rum, a dohányfüst, no meg a matrózok „illata”, akiknek a teste valószínűleg a keresztelőjük óta alig-alig érintkezett édesvízzel. Körülbelül hetven, a világ legkülönbözőbb tájairól idevetődött tengerész tolongott az ivóban. Akadtak köztük ázsiaiak, afrikaiak és európaiak. A ruházatuk is eltért egymástól. Egy alacsony, kövér férfi aranygombos kabátot viselt, amelyet egykor bizonyára egy tiszt hordott… Egy másik férfin szoros lovaglónadrág volt, egy harmadikon csipkés, valaha fehér, de mára piszkosszürkévé színeződött ing. A legtöbben szakállt és fülükben karikát hordtak. Mindegyik férfi arcán sebhely éktelenkedett, s mindegyikük oldalán fegyver csillogott: kés, kalóztőr vagy szablya. Az egyik asztalon még egy mordály is hevert. A férfiak ittak, énekeltek, kockáztak vagy kártyáztak. A kocsma különleges „lakója” egy papagáj volt, amely néha rikácsolva keresztülrepült a füstös termen. Kim tekintetével az ivót pásztázta. Az egyik sarokban felfedezett egy férfit, aki nem igazán illett a többiek közé. Patyolattiszta inget viselt, fölötte jól szabott aranybarna kabátot. Vöröses szakállán látszott, hogy naponta ápolja. Szokatlanul élénken csillogó, kék szeme fölött bozontos szemöldök húzódott. Arcán merészség, okosság és büszkeség tükröződött. A férfinak szinte királyi kisugárzása volt, s Kim biztosra vette, hogy csakis ő lehet Francis Drake.” Rövid tartalom: Delphoi időszámításunk előtt 336-ban. Görögország leghíresebb szentélyében izgatott várakozás előzi meg az ifjú makedón uralkodó, Nagy Sándor látogatását. A királyi vendég érkezése előtt vészjósló esemény történik: eltűnik Irini, a jósnő. Csak nem Apollón átka sújtott le rá? Az idődetektívek rájönnek, hogy a jósdában valaki csaláshoz folyamodik… Fabian Lenk: A jósda rejtélye részlet A látnok “Éles fény vakította el a barátokat. – Hol vagyunk? – motyogta Julian, miközben kezével beárnyékolta a szemét. Lassacskán körvonalazódott körülöttük a táj. Hatalmas palaszürke hegység magasodott előttük, felette vakító kéken szikrázott az égbolt. – Micsoda hülye kérdés! – kiáltotta Kim. – Delphoi – ban vagyunk, és ott van a jósda! – A lány izgatottan mutatott a fennsíkon elterülő hatalmas épületegyüttesre. A fallal körülvett területen tarka templomok sorakoztak egymás mellett. A szürke sziklás környezetben Delphoi úgy hatott, mint valami csillogó ékkő, amelyet díszítésül helyeztek a kopár hegyek közé. – Az a két szikla bizonyára a Rhodini és a Flembukosz – emlékezett vissza Kim a nemrég olvasottakra. – A mögöttük fekvő nagy hegyet Parnasszosznak hívják, és az a bővizű patak ott, az a Pleisztosz. – A patak az ezüstöszöld olajfákkal dúsan benőtt völgyben kanyargott. – Úgy tűnik, valóban Delphoiban lehetünk – állapította meg tudálékosan Julian, és megfordult. – És az az érzésem, hogy egyenesen ennek az olajfának a törzséből léptünk elő. Leon megsimította a széles koronájú, alacsony fa érdes kérgét. – Jól jegyezzük meg, hogy majd megtaláljuk a visszautazáskor. – Nem lesz nehéz megjegyezni – mondta Julian, akinek közben már hozzászokott a szeme az erős napfényhez. – Ez az óriási olajfa eléggé feltűnő „tereptárgy”. Van valakinek ötlete, hogyan jutunk be a templomnegyedbe? A falak áthatolhatatlannak tűnnek… – Szerintem egyszerűen csak próbáljunk meg bemenni – javasolta Kim. – Ott, azon az úton nagy a nyüzsgés. Az emberek mind a jósda felé igyekezhetnek. Egyszerűen vegyüljünk el a tömegben! – Rendben – felelte Julian. – Ügyelnünk kell rá, hogy senkinek se tűnjünk fel. Szerencsére a Tempusz gondoskodott a megfelelő ruházatunkról. Leon végignézett magán. Farmer és színes póló helyett kiton volt rajta, azaz rövid, ujjatlan, ingszerű ruhadarab, amelyet a két vállnál összefogtak. Julian és Kim ugyanezt az egyszerű ruházatot viselte. Kim ezenkívül kredemnont is hordott – ez a fejkendő védte meg a lányokat és az asszonyokat a nap sugaraitól. A barátok libasorban elindultak a babérfák és leanderek szegélyezte út felé. Julian lépkedett leghátul. Alig tudott betelni a gyönyörűséggel, elbűvölte őt a táj szépsége, a mandula- és lucfenyők, az olajfák meg az égbe nyúló ciprusok látványa. A csodálatos tavaszi időben fűszeres illatokkal teli enyhe szellő fújdogált. A napfényben meg-megcsillanó patak, a szürke sziklák közt drágakőként virító templomok – mindez olyan békés látványt nyújtott, hogy Juliannak kedve támadt nevetni boldogságában. Iménti félelme egy csapásra szertefoszlott, s a táj szépségétől elbűvölten kissé lemaradt a barátaitól. Ekkor hirtelen egy kéz nehezedett a vállára… Juliannak elállt a lélegzete. A fiú villámgyorsan megfordult – fiatal, szakállas férfi magasodott előtte. Ő is kitont viselt, és himationt. – Zeusz nevében kérdem, ki vagy te? – szólította meg a férfi gyanakvó hangon. Tekintete barátságtalanságot és ridegséget tükrözött, olyan volt, mint egy kígyóé. Julian füttyentett, hogy figyelmeztesse a barátait. Kim és Leon azonnal megfordultak és odasiettek. – Jól van, jól van – mondta az idegen, és gúnyosan nevetett. – Nem bántalak titeket. Elrabolni sem tudnék tőletek semmit, mert úgy látom, nincs semmitek. Csak feltűnt, hogy miért nem az úton jártok… Mindenki az úton halad Delphoi felé, kivéve, ha valami rejtegetnivalója van… – Te sem az úton mész – felelte Kim hűvösen. – Valóban – ismerte be a férfi. – De nekem jó okom van rá. – A vállán lévő íjra mutatott. – Vadászni akartam, de sajnos nem sikerült zsákmányt ejtenem. Aztán megláttalak titeket az olajfa mellett. Egyszer csak ott álltatok, mintha a semmiből bukkantatok volna elő… ez gyanút ébresztett bennem… Julian fejében lázasan kergették egymást a gondolatok. Vajon a férfi azt is látta, amint kiléptek az olajfa törzséből? – Nincs semmi… semmi rejtegetnivalónk – vágta rá gyorsan. – Csak megéheztünk, és ehető gyökereket kerestünk. Az idegen levette a kezét Julian válláról. – Értem – bólintott, s a tekintete megenyhült. Úgy tűnt, beéri ezzel a válasszal. Összeráncolta a homlokát, mint aki gondolkodik. – A nevem Mediász. Látnok vagyok, és Delphoiból jövök – közölte végül. – Látnok? – kérdezte Julian csodálkozva. – Azt állítod, hogy a jövőbe látsz? – Pontosan. Julian felvonta a szemöldökét. – Azt hittem, hogy Delphoiban ezt csak a nőknek szabad… a Püthiáknak… A látnok felkacagott. – Többféle jós és látnok létezik, fiam. A Püthiák csak Apollón isten akaratát közvetítik az embereknek. A látnok viszont nem kötelezi el magát senkinek. Ha hozzám fordulsz jóslatért, a tenyered vonalaiból olvasom ki, mit hoz számodra a jövő. Anyámtól tanultam ezt a tudományt. – Értem – bólintott Julian, aki nem igazán hitt a tenyérjóslás művészetében. Csalónak tartotta Mediászt, persze a viselkedésével nem árulta el, mi a véleménye róla. A gyerekek is bemutatkoztak a férfinak, s mint általában az időutazások alkalmával, Julian most is előadott egy megható történetet, mely szerint ők testvérek, akiknek családjára rablók támadtak, és megölték a szüleiket. – Most éppen Delphoiba tartunk, és bízunk benne, hogy ott majd találunk valami munkát meg szálláshelyet – fejezte be Julian a mondókáját. – És persze szeretnénk megtudni a jósdában, milyen jövő vár ránk – tette hozzá Kim. – De ezt akár tőled is megkérdezhetjük, hiszen látnok vagy. Mediász büszkén mosolygott, és bólintott. – Igen, Apollónra mondom, hogy az vagyok. De nem jósolok ingyen. Ebből élek. – Az út felé mutatott, ahol sok-sok ember ballagott a templomok felé. – Úgy látom, mostanában jól fogok keresni a tudományommal. Évről évre egyre több zarándok érkezik Delphoiba. És most ráadásul Nagy Sándor, Makedónia királya is bejelentette, hogy hamarosan idelátogat.” 7-14 évesek számára ajánlott Idődetektívek>> Scolar kiadó>>