Patricia Briggs: Megszólít a Hold (részlet)

“…nem vagyok hajlandó egy éhes vérfarkassal dolgozni, még akkor sem, ha csak két hét múlva lesz telihold.” Fülszöveg: Mercedes Thompson autószerelő Tri-Citiesben, műhelyében lepukkant verdák helyrepofozásával keresi kenyerét, és kedvtelésből Volkswagen Bogarakat ment meg az enyészettől. Időnként kisétál a sivatagba, ruháit egy bokor alá rejti, és átváltozik prérifarkassá, hogy nyulakat meg pockokat kergessen. Mercy ugyanis „járó” – az Észak-Amerikai kontinens ősi természetfeletti népeinek leszármazottja, akit vérfarkasok neveltek fel. Amikor Mercy egy fiatal vérfarkas tetemébe botlik házának ajtaja előtt, valamint a szomszédjában lakó alfahímet is kis híján megölik, lányát pedig elrabolják, nevelőapjához, valamint fiatalkori szerelméhez fordul segítségért. Vérfarkasok, vámpírok, boszorkányok és egyéb mágikus lények között vezet Mercy útja ebben a fantasztikus regényben, amely nem mentes sem haláltól, sem szerelemtől. Patricia Briggs: Megszólít a Hold Agave Könyvek (részlet) 1. fejezet Nem vettem észre rögtön, hogy vérfarkas. A szaglásomnak nem tesz túl jót, ha gépzsír és égett olaj van a közelben – ráadásul nem találkozik az ember minden sarkon vérfarkassal. Úgyhogy amikor valaki udvariasan zörögni kezdett a lábamnál, hogy felkeltse a figyelmemet, először azt hittem, egy ügyfél. A Jetta motorháza alá temetkeztem, és az átalakított váltót próbáltam visszaszerelni bele. Az egyszemélyes (pláne nőszemélyes) autószerelő-műhelyekkel az a probléma, hogy ahányszor megcsörren a telefon, vagy beugrik egy kliens, mindig ki kell ejteni a kézből minden munkát. Ettől morcos leszek – ami nem kelt túl jó benyomást az ügyfelekben. Hűséges irodistám és szerszámadogatóm egyetemre ment, és még nem sikerült mással pótolnom – nem könnyű olyasvalakit találni, aki hajlandó elvégezni mindazt a munkát, amihez nekem nem fűlik a fogam. – Egy pillanat, és jövök – szóltam oda, szándékom szerint minél kisebb ingerültséggel a hangomban. Általában igyekszem mindent elkövetni, hogy ne ijesszem el az ügyfeleimet. A váltócsatlakozók átkozott holmik, egy öreg Jettába csak és kizárólag erőből lehet visszarakni a váltót. Néha előny a szakmámban, hogy nő vagyok – kisebb a kezem, úgyhogy olyan helyekre is befér, ahova egy férfié nem. De még a súlyemeléstől és a karatétól sem leszek olyan erős soha, mint egy férfi. A lendület ezt néha kompenzálja, de van olyan, hogy semmivel nem tudom pótolni az izomerőt, és ehhez a feladathoz majdnem túl gyenge voltam. Az erőfeszítéstől nyögdécselve a térdemmel és félkézzel beillesztettem a váltót a helyére. A másik kezemmel becsúsztattam és meghúztam az első csavart. Ezzel nem fejeztem be a munkát, de így legalább a helyén marad az alkatrész, amíg végzek az ügyféllel. Mély levegőt vettem, és gyakorlásképpen mosolyogtam egy széleset, mielőtt kigurultam volna a kocsi alól. Fogtam egy rongyot, hogy letöröljem vele a kezem, és megkérdeztem, miben segíthetek. Történt mindez azelőtt, hogy sikerült volna elég alaposan végignéznem a fiút ahhoz, hogy rájöjjek, nem egy reménybeli ügyfélről van szó – bár egyértelműen olyasvalakinek tűnt, akinek nem ártana némi segítség. A farmernadrágja térde ki volt szakadva, és sáros vérfoltok pettyezték. A piszkos pólója felett egy neki túl kicsi flanelinget viselt, ami nem az időjárásnak megfelelő öltözék Kelet-Washingtonban, novemberben. Göthösnek tűnt, mintha egy ideje nem enne rendesen. Az orrom még a műhely erős benzin-, olaj- és fagyállószagának ellenére is elárulta, hogy éppen olyan régen nem is fürdött. Ugyanakkor a kosz, az izzadtság és az elmúlt félelmek szaga mögött megéreztem a vérfarkasét. – Csak azt szeretném kérdezni, nem akadna-e itt számomra valami munka? – kérdezte félénken. – Nem rendes állásra gondolok, hölgyem. Csak napi pár órára. Megéreztem az idegessége szagát, aminek az adrenaliné vette át a helyét, amikor nem mondtam azonnal nemet. A szavai összetorlódtak és egymásba ütköztek. – Rendes állásnak is örülnék, de nincs társadalombiztosítási igazolványom, úgyhogy az csak feketén menne. A legtöbben, akik feketén szeretnének dolgozni, illegális bevándorlók szoktak lenni, akik meg akarnak élni valamiből vetés és aratás között is. Ez a fiú egy hófehér amerikai volt – már a vérfarkasságot leszámítva – gesztenyebarna hajjal és szemekkel. Elég magas volt ahhoz is, hogy kinézzen tizennyolcnak, gondoltam, de az ösztöneim, amelyekben ritkán csalatkozom, azt súgták, közelebb van a tizenöthöz. A válla széles volt, de csontos, a keze pedig egy kicsit túl nagy hozzá, mintha még nőnie kéne ahhoz, hogy férfi váljék belőle. – Erős vagyok – közölte velem. – Nem sokat tudok az autójavításról, de a nagybátyámnak segítettem üzemben tartani a Bogarát. Elhittem, hogy erős; a vérfarkasok erősek szoktak lenni. Amint feltűnt a jellegzetes bukéja – és a mentol –, feltámadt bennem az ingerült késztetés, hogy elzavarjam a territóriumomról. De mivel nem vagyok vérfarkas, uralkodom az ösztöneim felett, ahelyett, hogy az ösztöneim uralkodnának felettem. Később a nyirkos novemberi időben reszkető fiú másfajta, erősebb ösztönöket is felébresztett bennem. Van egy kis magánfogadalmam, hogy nem húzok ujjat a törvénnyel. Betartom a sebességkorlátozásokat, időben befizetem a kötelező biztosítást, és egy kicsit többet adózom, mint amennyit muszáj lenne. Simán a kezébe nyomok egy huszast vagy kétdollárost a koldusoknak, de még soha nem alkalmaztam olyasvalakit, aki nem szerepelhet a könyvelésemben. És az is problémás volt, hogy a fiú vérfarkas, ráadásul, ha a megérzéseim nem csalnak, egy frissen megvérfarkasult példány. A fiatal vérfarkasok kevésbé tudnak uralkodni magukon, mint a tapasztaltabbak. Semmilyen megjegyzést nem tett arra, hogy milyen ritkán lát az ember női autószerelőt. Persze biztos figyelt már egy ideje, és hozzászokott a gondolathoz – mégis, egy szót sem szólt erről, és ezzel meg is nőtt az ázsiója. De nem eléggé ahhoz, amire készültem. Összedörzsölte a kezét, és rálehelt, hogy átmelegedjenek az ujjai, amelyek vörösek voltak a fagytól. – Rendben – feleltem lassan. Nem ez volt a legbölcsebb válasz, de a reszketését látva nem tudtam mást mondani. – Majd meglátjuk, menni fog-e. – Van egy mosókonyha és zuhanyzó amögött – mutattam a műhely túlsó végében lévő ajtóra. – Az előző asszisztensem otthagyta az overallját. A mosókonyha falán lóg. Ha lezuhanyoznál, és felvennéd, akkor a rajtad lévő ruhákat be tudod majd rakni a mosógépbe. Van egy hűtő is a mosókonyhában, abban találsz egy sonkás szendvicset és üdítőt. Egyél, utána, ha elkészültél, gyere vissza! Alaposan kihangsúlyoztam az „egyél” szót: nem vagyok hajlandó egy éhes vérfarkassal dolgozni, még akkor sem, ha csak két hét múlva lesz telihold. Vannak, akik úgy tartják, hogy a vérfarkasok csak teliholdkor tudnak átváltozni, de ugyanezek az emberek például a szellemekben sem hisznek. A fiú megértette az üzenetet, és megmerevedett, majd a szemembe nézett. Pár pillanattal később elmotyogott egy köszönömöt, majd kisétált az ajtón, és halkan becsukta maga mögött. Én kiengedtem a levegőt, amit mindaddig visszatartottam. Okosabb vagyok annál, mint hogy egy vérfarkasnak parancsolgassak – észben tartom a dominanciareflexeket. A vérfarkas-reflexek nem túl praktikusak, ezért is nem szoktak túl sokáig élni. Ugyanezen reflexeik miatt nem tudnak a vadon élő barátaik kibékülni a civilizált világgal, miközben a prérifarkasok vígan elvannak még az olyan városias részeken is, mint Los Angeles. A prérifarkasok a barátaim. Ja, nem vagyok vérprérifarkas – már ha létezik ilyesmi. Én egy járó vagyok. A kifejezés az „irhajáró” szóból ered, ami a délnyugati indián törzsek varázslóit fedi, akik egy lenyúzott irhába bújva tudnak prérifarkassá vagy egyéb állattá változni, és kórságokat meg halált terjeszteni. A fehér telepesek tévesen minden őslakos alakváltóra ezt a szót használták, és rajtunk ragadt. Nem igazán vagyunk olyan helyzetben, hogy tiltakozhassunk ez ellen – még ha ki is állnánk a nyilvánosság elé, mint kisebbségiek, akkor sem lenne belőlünk elég ahhoz, hogy megérje a fáradságot. Úgy gondoltam, a fiúnak fogalma sem lehet arról, ki vagyok, különben semmiképpen nem fordított volna hátat nekem, egy másik ragadozónak, és ment volna ki az ajtón zuhanyozni és átöltözni. A farkasoknak nagyon jó a szaglásuk, de a műhely bűzlik, és szerintem ő még soha nem szagolt hozzám hasonlókat. – Felvettél valakit Tad helyett? Megfordultam, és néztem, ahogy Tony besétál a kapun – a közelben őgyeleghetett valószínűleg, és végignézte a beszélgetésünket. Tony jó volt ebben – ez a szakmája. Fekete haját hátranyalta és rövid lófarokban fogta össze, továbbá meg volt borotválkozva. A jobb fülében, mint észrevettem, négy lyuk volt, háromban kis karika, a negyedikben egy brill. Ebből kettőt azóta csináltatott, hogy utoljára láttam. Úgy nézett ki a kapucnis mackófelsőjében – aminek le volt húzva a cipzárja, hogy látsszon az edzőteremben végzett munkája gyümölcsein feszülő vékony póló –, hogy a helyi spanyolajkú bandák toborzóplakátot csinálhattak volna belőle. – Még nem tárgyaltuk le – válaszoltam. – Egyelőre csak ideiglenes a dolog. Te dolgozol? – Nem. Kaptam egy szabadnapot a jó magaviseletemért. – De még mindig az új alkalmazottamon járhatott az esze, mert hozzátette: – Láttam errefelé az elmúlt pár napban. Normálisnak tűnik… talán megszökött otthonról. – A normális a drogozás és bunyózás hiányát jelentette, és ez utóbbit megnyugtatónak találtam. Amikor kilenc évvel ezelőtt elkezdtem dolgozni a műhelyben, Tony egy kisboltot üzemeltetett a sarkon. Mivel ott volt a legközelebbi üdítőautomata, elég gyakran találkoztunk. Valamivel később más tulajdonába került a kisbolt. Nem gondoltam vele sokat, ami meg nem éreztem a szagát, ahogy a sarkon áll egy EBÉDÉRT DOLGOZOM táblával a kezében. Azért mondom, hogy a szagát éreztem meg, mert a táblát tartó, beesett szemű kölyök alig hasonlított arra a visszafogott, vidám, középkorú férfira, aki a kisboltot vezette. Meglepetten üdvözöltem azon a néven, amin ismertem. A kölyök úgy nézett rám, mintha megőrültem volna, de másnap reggel Tony a műhelyem előtt várt. Ekkor mesélte el, hogy miből él – nekem eszembe sem jutott volna, hogy egy akkora településcsoporton, mint a Tri-Cities is lehetnek beépített zsaruk. Attól fogva időről időre benézett a műhelybe. Eleinte mindig új álruhában érkezett. Tri-Cities nem olyan nagy, és a műhelyem egy olyan rész szélén található, ami nem éppen az elburjánzó bűnözéséről híres. Szóval lehet, hogy olyankor látogatott meg, amikor a körzetbe rendelték ki, de hamarosan gyanút fogtam, hogy igazából talán az zavarja, hogy felismertem. Azt persze nem mondhattam el neki, hogy kiszagoltam. Az anyja olasz volt, az apja venezuelai, és a genetikai állománya olyan megjelenést és bőrszínt biztosított neki, hogy bárminek eladhatta magát mexikóitól afroamerikaiig. Ha kellett, képes volt tizennyolcnak tűnni, bár biztosan idősebb lehetett nálam egy-két évvel – olyan harminchárom felé járhatott. Folyékonyan beszélt spanyolul, és vagy féltucatnyi akcentussal tudta fűszerezni az angolját. Ezek a tulajdonságai vezették a szakmájába, de a testbeszédétől lett igazán jó benne. Képes volt imitálni azt a laza, teveszerű csípőmozgást, ahogy a jóképű, spanyolajkú fiatalok járnak, és éppen így volt képes egy drogos ideges energikusságával kapkodni. Kis idő elteltével elfogadta, hogy átlátok az álruháin, amelyek még a főnökét is megtévesztik, továbbá állítása szerint a saját anyját is, de addigra már összebarátkoztunk. Továbbra is betért egy-egy kávéra, vagy forró csokira és egy kis baráti csevegésre, amikor a környéken járt. – Nagyon fiatalnak és macsónak tűnsz – állapítottam meg. – Most ez a fülbevalós dolog a legújabb divat nálatok? A pascói zsaruknak kettő van, úgyhogy a kenwickiek nem állnak meg négy alatt? Tony rám vigyorgott, és ettől egyaránt tűnt idősebbnek és ártatlanabbnak. – Az elmúlt pár hónapban Seattle-ben dolgoztam – tájékoztatott. – Van egy új tetoválásom is. Szerencsére olyan helyen, ahol anyám soha nem fogja látni. Tony állítása szerint retteg az anyjától. Én még soha nem találkoztam a kedves mamával, de Tonyból a boldogság szaga áradt, nem a félelemé, amikor róla beszélt, úgyhogy tudtam, hogy nem lehet akkora hárpia, amekkorának beállítja. – Mi szél hozott téged árnyékot vetni a kapumra? – érdeklődtem. – Azért jöttem, hátha meg tudnád nézni egy barátnőm autóját – felelte. – Volkswagen? – Buick. Meglepetésemben felszaladt a szemöldököm. – Vethetek rá egy pillantást, de nincs infrastruktúrám az amerikai kocsikhoz – nincsenek számítógépeim. Olyan helyre kellene vinnie, ahol értenek a Buickhoz. – Már három autószerelőhöz elvitte, akik kicserélték az oxigénszenzort, az önindítót, és ki tudja, még mit. De nem javult meg. A legutóbbi pasas azt mondta, új motor kell bele, amit kétszer annyiért tudna beszerezni, amennyit az autó ér. Nincs sok pénze, de szüksége van a kocsira. – Nem számolok fel semmit azért, hogy megnézem, és ha nem tudom megjavítani, azt is megmondom neki. – Hirtelen felderengett bennem valami, amiatt a haragos él miatt, ami Tony hangjában csengett, amikor a nő problémáiról beszélt. – Ő a barátnőd? – Nem a barátnőm – tiltakozott Tony nem túl meggyőzően. Az elmúlt három év során egy rendőrségi diszpécserrel szemezett, aki özvegy volt, egy rakás gyerekkel. Tony nem közeledett felé, mert imádja a munkáját – és a munkája, magyarázta keserűen, nem igazán egyeztethető össze az udvarlással, házassággal és a gyerekekkel. – Mondd meg neki, hogy hozza el. Ha itt tudja hagyni egy-két napra, akkor lehet, hogy Zee be tud jönni és vet majd rá egy pillantást. – Zee, a volt főnököm nyugdíjazta magát, amikor megvettem tőle a műhelyt, de időnként azért benézett, hogy „formában maradjon”. Többet tudott az autókról és a működésükről, mint egy csapat detroiti mérnök. – Köszönöm, Mercy. Ász vagy – Tony az órájára pillantott. – Mennem kell. Elköszöntem tőle, majd visszatértem a váltóhoz. Az autó hajlandó volt együttműködni, mint az néha előfordul, úgyhogy nem telt sok időbe a dolog. Mire az új segédem tisztán és Tad régi overalljába bújva megjelent, már az autó többi részét rakosgattam vissza a helyére. Odakint még az overall sem lenne elég meleg, de a műhelybe, ahol teljes gőzzel megy a hősugárzóm, meg fog felelni. A fiú gyorsnak és hatékonynak bizonyult – látszott, hogy látott már autót belülről. Nem ácsorgott ölbetett kézzel, hanem már azelőtt nyújtotta az alkatrészeket, hogy szóltam volna, úgy alakítva a szerszámpad szerepét, mintha mindig is ezt csinálta volna. Vagy természeténél fogva hallgatag típus volt, vagy megtanulta, mikor fogja be a száját – nagyrészt csendben dolgoztunk pár órán keresztül. Végeztünk a kocsival és belekezdtünk a következőbe, mire úgy döntöttem, hogy szóba állok vele. – Engem Mercedesnek hívnak – közöltem vele. – Mit szeretnél, hogyan szólítsalak? A fiú szeme egy pillanatra megcsillant. – Mercedes, a Volkswagen-szakértő? – Majd az arca gyorsan visszarendeződött, és azt dünnyögte: – Bocs. Ezt biztos sokszor hallotta már. Rávigyorogtam, átnyújtottam neki a csavart, amit kiszedtem, és nekiálltam a következőnek. – Aha. De a Mercedesekhez is értek, bármihez, ami német gyártmány. Volt már dolgom Porschéval, Audival, BMW-vel, és még egy-két Opellel is. Leginkább öreg darabokkal, amiknek már lejárt a garanciájuk, bár a fiatalabbakhoz is van számítógépem, ha esetleg az kellene. Elfordítottam tőle a fejem, hogy alaposabban megnézzem azt a makacs második csavart. – Szólíthatsz akár Mercedesnek, akár Mercynek, ahogy szeretnél. Én hogy szólítsalak? Nem szeretem olyan helyzetbe kényszeríteni az embereket, hogy hazudniuk kelljen nekem. Ha megszökött otthonról, akkor nem fogja elárulni a nevét, de kellett valami, aminek szólíthatom, azon kívül, hogy „fiú”, vagy „hé, te”, ha együtt fogunk dolgozni. – Szólíts Macnek – felelte egy kis szünet után. A kis szünet egyértelműen elárulta, hogy nem ez a rendes neve. De egyelőre megteszi. – Nos, Mac – mondtam –, felhívnád ennek a Jettának a tulajdonosát, és megmondanád neki, hogy kész a kocsija? Az első autó felé biccentettem, amivel végeztünk. – Ott a számla a nyomtatón. A telefonszámot megtalálod a számlán, a váltócsere díjával együtt. Ha kicseréltem ezt az ékszíjat, elviszlek ebédelni – ez is a juttatásaid közé tartozik. – Rendben – válaszolta a fiú egy kicsit bizonytalanul. Elindult a zuhanyzóba vezető ajtó felé, de megállítottam. A mosókonyha és a zuhanyzó a műhely végében van, de az iroda a műhely mellett, az ügyfelek parkolójánál. – Az irodába a szürke ajtó keresztül jutsz be – közöltem vele. – A telefon mellett van egy rongy, azzal tudod megfogni a kagylót, hogy ne legyen olajos. Aznap este, miközben hazahajtottam, Macen gondolkoztam. Kifizettem a munkáját, és mondtam neki, hogy másnap is szívesen látom. Ő halványan elmosolyodott, zsebrevágta a pénzt, és elment. Én hagytam, hogy kisétáljon, annak ellenére, hogy tudtam, nincs hol aludnia, mert nem volt más választásom. Meghívhattam volna magamhoz, de az mindkettőnk számára veszélyes lett volna. Bármennyire is nem használta az orrát, előbb-utóbb rájött volna, mi vagyok – és a vérfarkasok még az emberi alakjukban is tényleg olyan erősek, mint ahogy a filmekben látni. Én jó formában vagyok, és lila övet kaptam a sínek mögött lévő dojóban, de egy vérfarkassal szemben semmi esélyem. A fiú túl fiatal ahhoz, hogy annyi önuralma legyen, amennyi ahhoz kellene, hogy ne öljön meg valakit, akit a benne élő fenevad rivális ragadozónak tekint a territóriumán. És ott van a szomszédom is. Finley-ben lakom, a kertes házas részén, körülbelül tíz percre a műhelyemtől, ami Kennewick régi, ipari részén van. Az otthonom egy készház, ami egy elkerített kis telek közepén csücsül. Finley-ben rengeteg kisebb telek van készházakkal, vagy saját eszkábálásúakkal, de a folyóparton vannak olyan nagy épületek is, amilyenben például a szomszédom lakik. Csikorgott a kavics a kerekeim alatt, amikor befordultam a kocsifelhajtóra, és megállítottam a régi dízel Rabbitet a ház előtt. Amint kiszálltam az autóból, észrevettem a macskahordozó dobozt a tornácomon. Medea kíváncsian felnyávogott, de én levettem a doboz tetejére ragasztott levelet és elolvastam, mielőtt kiengedtem volna. MS. THOMPSON, állt rajta súlyos, nyomtatott nagybetűkkel, KÉREM, TARTSA TÁVOL A JÓSZÁGÁT A BIRTOKOMTÓL! HA MÉG EGYSZER MEGLÁTOM, MEGESZEM. A levélen nem volt aláírás. Kinyitottam a reteszt, kiemeltem a macskát és belefúrtam az arcom a nyúlszerű bundájába. – Hát beledugta a csúnya, öreg vérfarkas a szegény cicát a dobozba, és itt hagyta? Olyan szaga volt, mint a szomszédomnak, ami arról árulkodott, hogy eltöltött némi időt Adam ölében, mielőtt idehozták volna. A legtöbb macska nem szereti a vérfarkasokat – de az olyan járókat sem, mint én vagyok. Medea mindenkit szeret, szegény, öreg kis cicám, még a morgós szomszédomat is. Éppen ezért végzi olyan gyakran a dobozban a tornácomon. Adam Hauptman, akivel a hátsó kerítésemen osztozunk, a helyi falka alfahímje. Az, hogy a Tri-Citiesben van egy vérfarkas falka, az valahol anomáliának számít, mert a falkák általában nagyobb településeket választanak, ahol jobban el tudnak rejtőzni, vagy, nagy ritkán, kisebbeket, amikben át tudják venni az uralmat. De a vérfarkasoknak megvan az a szokásuk, hogy igen jól elboldogulnak a hadseregben vagy az olyan titkosszolgálati csoportoknál, amelyeknek valamilyen rövidítés a neve, és a Hanford melletti nukleáris erőmű egy csomó betűszavas ügynökséget odavonzott, vagy ezért, vagy azért. Annak, hogy a vérfarkasok alfahímje pont az enyém mellett vett telket magának, gyanúm szerint éppen annyi köze volt a vérfarkasok azon késztetéséhez, hogy uralkodjanak a szerintük gyengébbek felett, mint a nagyszerű kilátáshoz a folyóra. Nem tetszett neki, hogy az öreg készházamtól esik a fényűző, gyönyörű palotája értéke – bár, mint arra időnként rávilágítottam, a készházam már akkor is itt állt, amikor Adam megvette a telket és építkezni kezdett rajta. Arra is minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztessen, miszerint csak az ő nagylelkűsége miatt vagyok még mindig itt; egy járó nem ellenfél egy vérfarkasnak. Én úgy reagáltam ezekre a panaszokra, hogy lehajtottam a fejem, általában tisztelettel beszéltem Adammel szemtől-szemben, és a kertem végébe vontattam a szétesőfélben lévő öreg Rabbitet, ahol tisztán látszott a hálószobája ablakából. Majdnem teljesen biztos voltam benne, hogy nem enné meg a macskámat, de most nagyjából egy hétig bezárva tartom majd, hogy olyan benyomást keltsek, mintha sikerült volna rám ijesztenie. A vérfarkasokkal szemben az a titok nyitja, hogy soha nem szabad nyíltan konfrontálódni velük. Medea nyávogott, dorombolt és csóválni kezdte a tömpe kis farkát, amikor leraktam a földre, és megtöltöttem a tányérkáját. Kóbor állatként fogadtam be, és egy darabig azt hittem, hogy valami lelketlen gazember vágta le a farkát, de az állatorvos tájékoztatott, hogy Manx fajta, és így született. Még egyszer, utoljára megsimogattam, majd odaléptem a hűtőhöz, hogy szerezzek valami vacsorát. – Hazahoztam volna Macet, ha bíznék abban, hogy Adam békén hagyja – meséltem neki –, de a vérfarkasok nem igazán szeretik az idegeneket. Van egy sor protokolláris aktus, amihez ragaszkodnak a territóriumukra érkező új vérfarkasokkal kapcsolatban, és valami azt súgja nekem, hogy Mac nem kereste még fel a falkát. Egy vérfarkas nem fog halálra fagyni, ha az utcán alszik, akármilyen rossz is az idő. Egy ideig még ellesz. – Ugyanakkor – folytattam, miközben elővettem némi maradék spagettit, hogy befalatozzam –, ha Mac bajban van, Adam esetleg tudna neki segíteni. – Jobb lesz, ha majd akkor vetem fel taktikusan a témát, amikor már tudom, mi merre hány méter Mackel kapcsolatban. Állva ettem, és elmostam a tányért, mielőtt összegömbölyödtem a kanapén, és bekapcsoltam a tévét. Medea még az első reklám előtt ásított egy nagyot, majd az ölembe ugrott. Mac másnap nem bukkant fel. Szombat volt, és lehet, hogy nem tudta, hogy szombatonként is dolgozom, ha van munka. Az is lehet, hogy továbbállt. Reménykedtem, hogy nem Adam vagy valamelyik farkasa találta meg, mielőtt még lett volna rá esélyem, hogy óvatosan megemlítsem a jelenlétét. Azok a szabályok, melyek segítségével a vérfarkasok évszázadokig bántatlanul eléldegéltek az emberekkel, végzetesek lehetnek azokra, akik megszegik őket. Délig dolgoztam, majd felhívtam a kedves, fiatal párt, hogy elmondjam nekik, hogy nem segíthetek a kocsijukon. Többe került volna kicserélni a motort, mint amennyit az autó ért. Rossz híreket közölni, ez a munkám legkellemetlenebb része. Amikor még megvolt Tad, az előző asszisztensem, akkor ezeket rásóztam. Majdnem olyan elkeseredetten tettem le a kagylót, mint a vadiúj, kifényesített, szeretettel gondozott autónak a tulajdonosai, akik most kénytelenek lesznek a bontóban hagyni a kocsijukat. Feltápászkodtam, kimostam a körmöm alól annyi piszkot, amennyit csak tudtam, és nekikezdtem a soha véget nem érő papírmunkának, ami korábban szintén Tad reszortja volt. Örültem, hogy megkapta az ösztöndíjat az általa választott menő egyetemre, de nagyon hiányzott. Tíz perccel később úgy döntöttem, hogy semmi nincs, ami hétfőig rá ne érne. Abban reménykedtem, hogy addigra kapok valami sürgős javítanivalót, és a papírmunkát keddre halaszthatom. Tiszta farmert és pólót vettem, felkaptam a dzsekimet, és elindultam az O’Leary felé, hogy megebédeljek. Ebéd után ötletszerűen bevásároltam, és vettem egy kis pulykát, hogy majd Medeával megosztozom rajta. Az anyám akkor csörgette meg a mobilomat, amikor éppen beültem az autóba, és megpróbált rávenni némi érzelmi zsarolással, hogy hálaadásra vagy karácsonyra felautózzak Portlandbe. Mindkét meghívás alól kihúztam magam – egy életre elég családi összejövetelen vettem részt az alatt a két év alatt, amíg vele éltem. Nem mintha rosszak lennének, épp ellenkezőleg. Curt, a mostohaapám halkszavú, lényegretörő ember – pont az anyám ellentéte. Később kiderült, hogy nem is tudott rólam, amíg tizenhat éves koromban meg nem jelentem az ajtajában. Ennek ellenére kérdés nélkül kitárta előttem a kapukat, és úgy bánt velem, mintha a saját gyereke lennék. Az anyám, Margi eleven, vidám és szétszórt nő. Éppen olyan könnyű azt elképzelni róla, ahogy összejön egy rodeóssal (mint az apám), mint azt, hogy megszökik, és csatlakozik egy vándorcirkuszhoz. Ezeknél sokkal meglepőbb az, hogy a szülői munkaközösség elnöke. Szeretem az anyámat és a mostohaapámat. Még a féltestvéreimet is szeretem, akik kitörő örömmel fogadták a váratlan felbukkanásomat. Ők mind együtt élnek egy olyan szoros kis családban, amit a tévében szeretnek normálisként eladni. Én nagyon örülök a tudatnak, hogy tényleg léteznek ilyen emberek – egyszerűen csak nem tartozom közéjük. Évente kétszer meglátogatom őket, nehogy megostromolják az otthonomat, és nagyon figyelek, hogy ne pont valamelyik ünnepen tegyem. A látogatásaim legnagyobb része elég rövid. Szeretem őket, de inkább messziről. Mire letettem a kagylót, lelkifurdalásom lett és elszomorodtam. Hazavezettem, beraktam a pulykát a hűtőbe kiolvadni, és megetettem a macskát. Amikor a hűtő kitakarítása sem dobott a kedvemen, bár nem is tudom, miért reménykedtem abban, hogy fog, akkor visszaültem a kocsiba és Hanford Reachbe hajtottam. Nem járok Reachbe túl gyakran. Ha futni akarok, azt közelebb is megtehetem, autókázáshoz pedig a Blue Mountains sincs olyan messze. De a lelkem néha vágyakozni kezd a száraz, kihalt táj után – különösen, miután anyámmal beszélek. Leparkoltam az autót, és egy darabig csak sétálgattam, amíg meg nem bizonyosodtam arról, hogy rajtam kívül senki nincs a környéken. Utána levettem a ruhámat, beraktam a kis zsákomba, és átváltoztam. A vérfarkasoknak akár negyedóráig is eltarthat az átváltozásuk – és számukra ez egy fájdalmas folyamat, amit érdemes észben tartani. A vérfarkasok amúgy sem túl barátságos állatok, de közvetlenül átváltozás után jobb, ha egy időre magukra hagyja őket az ember. A járók átváltozása – legalábbis az enyém, mert nem ismerek más járókat – gyors és fájdalommentes. Az egyik percben ember vagyok, a következőben prérifarkas: mint a varázslat. Egyszerűen csak átlépek az egyik alakomból a másikba. A mellső lábamba dörzsöltem az orrom, hogy megszűnjön az átváltozás utóbizsergése. Mindig beletelik egy kis időbe, amíg hozzászokom a négy lábon járáshoz. Tudom, mert utánanéztem, hogy a prérifarkasoknak másmilyen a látásuk, mint az embereknek, de az enyém mindkét alakomban nagyjából ugyanolyan. A hallásom javul egy kicsit, és a szaglásom is, bár nekem az emberi alakomban is jobbak az érzékszerveim az átlagosnál. Felkaptam a hátizsákom, amiben most már a ruhám is benne volt, és bedugtam egy cserjecsoport alá. Majd leráztam magamról az emberi létezésem maradványait, és berohantam a sivatagba. Mire három nyulat megkergettem, és néhányat – pusztán az aranyos, bundás kis testem látványával – elriasztottam a folyóparton, kezdtem jobban érezni magam. Én nem vagyok kénytelen a Holddal átváltozni, de ha túl sokáig húzom két lábon, akkor izgága leszek és ingerült. Jóleső fáradtsággal, ismét az emberi formámban, frissen felöltözve ültem be az autómba, és mondtam el a szokásos imádságomat, miközben elfordítottam a kulcsot az önindítóban. A dízelmotor ezúttal egyből beindult és feldorombolt. Soha nem tudom, hogy aznap éppen hajlandó lesz-e elindulni a Rabbit. Azért ezt választottam, mert olcsó, nem azért, mert jó. Rengeteg igazság van a közhelyben, hogy az állatokról elnevezett autók lócitromot sem érnek. Vasárnap elmentem templomba. A hitközségünk elég kicsi, úgyhogy a lelkész három másik templomban is tart misét. A mi gyülekezetünk egyike azon felekezetnélkülieknek, amik nagy hangsúlyt fektetnek arra, nehogy elítéljenek valakit, hogy nem sok sikerük van a megbízható törzsgárda kiépítésében. Aránylag kevesen járnak ide rendszeresen, és nem is nagyon keveredünk egymással. Egyedi helyzetem miatt, melynek folytán tisztában voltam vele, milyen lenne a világ Isten és az ő templomai nélkül, én rendszeresen tiszteletemet tettem a miséken. Nem a vérfarkasok miatt. A vérfarkasok veszélyesek is tudnak lenni, ha az ember az útjukba kerül, de aki óvatos, azt békén hagyják. Nem gonoszabbak egy grizzlynél, vagy egy nagy fehér cápánál. De vannak dolgok, sötétben bujkáló dolgok, amik sokkal-sokkal veszedelmesebbek – és a vámpírok csak a jéghegy csúcsa. Ezek nagyon ügyesen rejtegetik a természetüket az emberek társadalma elől, de én nem vagyok ember. Felismerem őket, ha a szemem elé kerülnek, és ők is engem; úgyhogy minden hétvégén eljárok a templomba. Azon a vasárnapon a lelkészünk beteg volt, és a helyettese egy Mózes második könyvéből származó idézetre, a 22.18-ra építette a szentbeszédet: „Varázsló asszonyt ne hagyj életben”. Ennek értelmezését a többi természetfeletti lényre is kiterjesztette, és olyan erősen bűzlött a félelemtől és a dühtől, hogy a padban ülve is éreztem. A hozzá hasonlók tehetnek arról, hogy a természetfeletti lények nagy része két évtizeddel azután is rejtve maradt, hogy a kisebb hatalmú lények létezése nyilvánosságra került. Körülbelül harminc éve a Szürke Lordok, azok a nagy hatalmú varázslók, akik a természetfeletti lények között uralkodnak, aggodalmaskodni kezdtek a tudomány fejlődése miatt – különös tekintettel a kriminológiára. Előre látták, hogy a Rejtőzködés Ideje a végéhez közeledik. Úgy döntöttek, mérséklik a lehetséges károkat, és gondoskodnak arról, hogy az embereket a lehető legkisebb megrázkódtatás érje csak, amikor ráébrednek a mágia világának létezésére. Kivárták a megfelelő alkalmat. Amikor Harlan Kincaidot, az öreg, milliárdos ingatlanmágnást holtan találták a rózsái mellett, a nyakában egy metszőollóval, a gyanú Kieran McBride-ra, egy halkszavú, kedves modorú férfira terelődött, aki évek óta Kincaidnak dolgozott, és maga is elismert kertész volt. Én is láttam pár részletet a tárgyalásból, mint a legtöbb amerikai. Az ország egyik leggazdagabb emberének nagy port kavaró halála, akinek a felesége ráadásul egy közkedvelt, fiatal színésznő volt, hatalmas nézettséget biztosított a csatornáknak. Hetekig a gyilkosság folyt a csapból is. A világ végignézte, ahogy Carin Kincaid Kaliforniában lebarnult arcán könnyek csorognak, ahogy az özvegy elmeséli, hogyan talált rá a férje holttestére a kedvenc rózsabokra mellett – amit egyébként darabokra aprítottak. A vallomása Oscar-díjat érdemelt volna, de ami utána következett, az árnyékba borította az alakítását. Kieran McBride védelmét egy drága ügyvédi iroda látta el, akik, nagy hírveréssel, hajlandóak voltak pro bono dolgozni neki. A pulpitusra citálták Kieran McBride-ot, és ravasz módon rávezették az ügyészt, hogy kérje meg a kertészt, fogja a kezébe a metszőollót. McBride megpróbálta. De egy pillanattal később füstölni kezdett a keze, mielőtt elejtette volna az eszközt. Az ügyvédje felszólítására megmutatta a hólyagos tenyerét az esküdtszéknek. Ő nem lehetett a gyilkos, magyarázta az ügyvéd a bírónak, az esküdtszéknek és a világ többi részének, mivel Kieran McBride egy mágikus teremtmény, egy manó, és nem foghat a kezébe hideg vasat, még nagyon vastag kesztyűvel sem. Ebben a lélektani pillanatban McBride levetette magáról a bűbájt, amitől embernek tűnt. Nem volt túl szép, éppen ellenkezőleg, de mindenki, aki látott már kölyök shar-peit, tudja, hogy egy bizonyos típusú rútság nagyon vonzó bír lenni. Részben pont azért választották McBride-ot a Szürke Lordok, mert a kerti manók kedves teremtmények, és jólesik rájuk nézni. A bánatos, hatalmas szeme hetekig díszelgett a magazinok címlapján – Kincaid feleségének kevésbé hízelgő fotója mellett, akit később elítéltek a férje meggyilkolásáért. És így történt, hogy az alacsonyabb rangú természetfeletti lények, a gyengébbek és aranyosabbak a Szürke Lordok parancsára felfedték a kilétüket. A nagyhatalmúak és a rettenetesek, az erősek és az erősen randák tovább rejtőzködtek, és kivárták, hogy reagál a világ az elfogadhatóbb példányokra. Itt van, mondták a Szürke Lordok kommunikációs szakemberei, akik McBride jogi képviseletét látták el, itt van egy a rejtőzködők közül: egy kedves kis tündér, aki óvónőként dolgozik, mert imádja a gyerekeket; egy fiatalember, aki sellőként az életét kockáztatva menti ki a vízből a hajótörötteket. Eleinte úgy tűnt, mintha a Szürke Lordok stratégiájából mi mindannyian, az összes természetfeletti lény profitálhatna, akár aranyos, akár nem. New Yorkban és Los Angelesben olyan éttermek nyíltak, ahol erdei koboldok és manók szolgáltak fel. A hollywoodi stúdiók újraforgatták a Pán Pétert egy olyan fiúval, aki tényleg tudott repülni, és egy igazi tündérrel Csingilingi szerepében – a film rekordbevételt hozott. De már az elején akadtak problémák. Egy ismert televíziós hittérítő arra használta a mágikus lényektől való rettegést, hogy még szorosabban tartsa a markában a nyáját és a nyájának bankszámláit. A konzervatív államférfiak regisztrációról kezdtek beszélni. Az állami szervek szép csendben elkezdték összeírogatni azokat a lényeket, akiket esetleg használni tudnak majd – vagy akiket ellenük használhatnak, mert Európában és Ázsia bizonyos részein is gondoskodtak arról a Szürke Lordok, hogy az alacsonyabb rangú lények előbújjanak. Amikor öt vagy hat éve a volt főnökömnek, Zee-nek is kiadták az utasítást a Szürke Lordok, hogy hagyjon fel a rejtőzködéssel, Zee pár hónappal előtte eladta nekem a műhelyt és nyugdíjba vonult. Látta, mi történik azokkal a mágikus lényekkel, akik megpróbálják folytatni az életüket, mintha mi sem történt volna. Azzal nem volt semmi baj, ha egy mágikus lény a szórakoztatóiparban, vagy turistalátványosságként dolgozott, de az óvónőtündért szép csendben nyugdíjazták. Senkinek nem kellett mágikus képességekkel rendelkező tanár, szerelő vagy szomszéd. Pár ilyen teremtménynek, akik jó környéken laktak, betörték az ablakát és gorombaságokat írtak a házukra festékszóróval. Akik kevésbé jó környéken laktak, azokat kizsebelték és megverték. A Szürke Lordoktól való félelmük miatt nem tudták megvédeni magukat. Bármit is tettek velük az emberek, az semmi ahhoz képest, amire a Szürke Lordok képesek. Az erőszakhullám következtében négy nagy rezervátumot alakítottak ki a mágikus lények számára. Zee mesélte nekem, hogy vannak olyan mágikus lények a Kongresszusban, akik szerint mérsékelték volna a károkat a rezervátumok, és ők mindent bevetettek, hogy meggyőzzék a többi képviselőt. Ha egy mágikus lény beleegyezett, hogy rezervátumba vonul, akkor kapott egy kis házat és némi havi járandóságot. A gyerekeik (mint Zee fia, Tad) jobb egyetemekre kaptak ösztöndíjat, minek következtében a társadalom hasznos tagjává válhattak… ha találtak maguknak munkát. A rezervátumok rengeteg indulatot szítottak mindkét oldalon. Én személy szerint úgy véltem, hogy a Szürke Lordok és a kormány tanulhattak volna az indián rezervátumok számtalan problémájából, de Zee meg volt győződve arról, hogy a rezervátumok a Szürke Lordok terveinek csak az első lépése. Én éppen eleget tudtam róluk ahhoz, hogy elismerjem, lehet, hogy igaza van – de mégis aggódtam. Bármilyen problémákat is okozott, a rezervátumok rendszere csökkentette az emberek és mágikus lények közötti érdekellentéteket, legalábbis Amerikában. De az olyanok, mint a lelkész-helyettes, azt bizonyítják, hogy az előítélet és a gyűlölet él és virul. Valaki azt motyogta mögöttem, hogy reméli, Julio tiszteletes meggyógyul a következő hétre, és a lelkesen egyetértő dünnyögés körülöttem egy kicsit felvidított. Hallottam már olyanokról, akik angyalokat láttak, vagy érezték a jelenlétüket. Nem tudom, hogy Isten, vagy az egyik angyalának jelenlétét szoktam érezni, de a legtöbb templomban van valami befogadó kisugárzás. Ahogy a lelkész folytatta a rettegés szülte beszédét, éreztem, hogy a lélek szomorúsága egyre nő. A lelkész megrázta a kezem, és elhagytam az épületet. Én nem vagyok mágikus lény, bármilyen tág is legyen ez a fogalom. Az én képességeim Észak-Amerikából erednek, nem Európából, és nem értek olyan bűbájhoz, bár erre nincs is szükségem, ami segítene beolvadnom az emberek közé. Ezzel együtt, ez a férfi ugyanúgy gyűlölne engem is, ha tudná, mi vagyok. Rámosolyogtam, megköszöntem a szentbeszédet, és minden jót kívántam neki. Szeresd ellenségeidet, mondja az Írás. A mostohaanyám ehhez mindig hozzátette: „De legalábbis legyél velük udvarias”. Briggs a közelmúltban bejelentette, hogy az azóta világszerte nagy sikert aratott Mercy Thompson-sorozatot legalább hétkötetesre tervezi. A Megszólít a Holdat követő Vérszövetség egyenesen a New York Times bestseller-listáján landolt, a népszerű „urban fantasy”-sorozat harmadik kötete pedig – Iron Kissed – a New York Times bestseller-lista első helyét is megjárta már.