Történetek állatokról és emberekről. Gyerekeknek és felnőtteknek.
Ulickaja ugyanazzal a szelíd komolysággal és szeretettel ír az élet dolgairól attól függetlenül, hogy a történet főszereplője megszemélyesített állat, “regényhős” vagy félig valós-félig képzelt személy. A Történetek állatokról és emberekről letehetetlen és sajnos túl vékony. Alig 80 oldal, 3 történet, még ha beosztással élek is, egy pillanat alatt elfogy.
Mindhárom történet – Történet Ignáciusz macskáról, a kéményseprő Fegyáról és a Magányos Egérről, Történet az öreg Kalácsovról, Kedvesről, a sírós kancáról és Zellő csikóról , Történet Antverpen verébről, Mihéjev macskáról, Vászjáról, az ezerjófűről és Marija Szemjonovna százlábúról meg az ő családjáról – lebilincselő. Már az első sorok után egyértelmű – mint vasárnap a konyhába lépve a húsleves illata -, hogy igazi mesével találkoztunk. Giccstelen, de gyönyörű; szívszorító, de boldogító. Nyelvezete és szerkezete – Kisbali Anna fordította – feszes, élénk fantáziával színezett.
A Magvető nem vette igénybe az eredeti, orosz kiadás képanyagát – az eredeti borító alapján nagy szerencsénkre -, hanem a magyar kiadáshoz Lakatos István kérték fel a borító és az illusztráció elkészítésére.
Ljudmila Ulickaja: Történetek állatokról és emberekről (részlet)
Történet Ignáciusz macskáról, a kéményseprő Fegyáról és a Magányos Egérről
1. fejezet – Mitől volt magányos a Magányos Egér?
Az egereknek köztudottan nagyon nagy családjuk van. Minden egérnek, számos fivérén, nővérén, szülein és nagyszülein kívül, még öt-hat nemzedéknyi rokonsága van. Ám az az egér, akiről most szó lesz, egy szál maga volt. A férje még fiatal korában belefulladt egy nagy köcsög tejbe, a gyerekei felnőttek és más városba költöztek, egy fiát kivéve, aki egy gőzhajón telepedett le. A gőzhajó aztán világkörüli útra indult, és máig sem érkezett semmi hír sem a hajóról, sem az egérfiúról. Az Egér szülei és falusi pereputtya mind odaveszett, amikor az öreg ház, amiben éltek, porig égett. Néhány rokon azért életben maradt, de a mi egerünk, akit már régóta Magányos Egérnek hívtak, emberkerülő, helyesebben szólva egérkerülő természet volt, nagyon ritkán látogatta hát őket, és inkább csak arra szorítkozott, hogy üdvözlőlapot küldjön nekik Újév alkalmából. Ez is épp elég vesződséggel járt, elvégre 188 képeslapot kellett megírni. Hogy ezt a nagy halom képeslapot sikerüljön időben elküldeni, a Magányos Egér minden évben már akkor munkához látott, amikor leesett az első hó. De sohasem végzett Szilveszterig, az utolsó lapokat általában akkor írta, amikor az első fűszálak előbújtak. Ilyenkor kapkodni már úgyis kár lett volna, félretette inkább a lapokat egy polcra, és csak akkor dobta be őket a postaládába, amikor megint leesett az első hó és ideje volt nekiállni, hogy újra megírja a 188 lapot a következő Szilveszterig.
Ljudmila Ulickaja: Történetek állatokról és emberekről/Illusztráció: Lakatos István
Ettől a véget nem érő írogatástól kicsit meggyengült a Magányos Egér látása, és szemüveget kellett felíratnia. Az üdvözlőlap-írást azért továbbra is szerette, elvégre ha leveleket ír az ember, nem érzi magát magányosnak. Ráadásul még arra is van remény, hogy válasz érkezik. Igaz ugyan, hogy a Magányos Egér falusi rokonai nem ismerték a betűt és soha nem válaszoltak neki az üdvözlőlapokra, de ha nagy ritkán felutaztak a városba, mindig csodálatos ajándékokat hoztak: egyszer például egy harmad-unokafivér egy egész fej napraforgót, telis-tele magokkal, egy távoli nagybácsi pedig egy szalonnadarabot, majdnem olyan nagyot, mint egy gyufásdoboz. Ami a városi rokonságot illeti, ők ugyan tudtak írni, de válaszolni ők se válaszoltak, mivel nagyon elfoglaltak voltak. De időnként felhívták telefonon, és ez nagyon jólesett az Egérnek. Amikor csöng a telefon, nem érzi magát olyan magányosnak az ember.
